Ungvári Tamás különleges író – úgy reflektál a világra, a múltra, a jelenre, a történelem szereplőire vagy éppen családjának anekdotáira, hogy abba beemel bennünket, olvasókat is, s velünk összekacsintva kelti új életre a múltat. Árad belőle a szellemes mesélőkedv, így hozza közel a történelmet. Lebilincselően sztorizik, nem száraz adatokkal traktál.
„Ez a harmadik ellenenciklopédiám, A feledés és Az emlékezés enciklopédiája után. Történetesen az eddigiek sikeresnek bizonyultak – az olvasók megérezték az enciklopédiákat bíráló indulatot... mert minden enciklopédia száraz és unalmas. Én azonban történetekben beszéltem el a történelmet – ez csak manapság, az üres jelenben szokatlan. Az őseim nem történészek, még csak nem is irodalmárok, hanem mesélők, igricek, komédiások, kópék és góbék voltak, mint atyai barátaim, Tersánszky Józsi Jenő, Tamási Áron vagy Füst Milán. […]
Kortársaim egész sorára – akikkel tegnap még vígan kvaterkáztam, poharaztam, beszélgettem, vitatkoztam, azaz éltem – és az ő halandóságukra immár fakeresztek, sírkövek emlékeztetnek. Egy szép napon rá kellett döbbennem arra, hogy elmúlt kortársam már több van, mint élő, s én, Adyval szólva, a halottak élén vonulok. Eszembe jutott az is, hogy kár lenne az ő halhatatlanságukat azzal megrövidíteni, hogy azok ne emlékezzenek rájuk, akiknek emlékezniük kötelesség – el kell mondanom, amit a meszesedő emlékezet még megőrzött róluk.”
Ezért született meg A halhatatlanság enciklopédiája, benne színes anekdotákkal, lebilincselő történetekkel Rejtő Jenőről, Szerb Antalról, Déry Tiborról, Latinovits Zoltánról, Cziffra Györgyről, Orson Wellesről, Sartre-ról, Romain Garyről, vagy a politika olyan nagyhatalmú urairól, mint Churchill, Rákosi Mátyás, Kádár János… – azaz Ungvári életének regényes szereplőiről.

„Hegedűs Pali addig szorongatta édesanyámat, amíg beleegyezett, hogy az évben is feltétlenül szükséges Párizsba utazni az őszi kollekciók megtekintésére, mert háború ide vagy oda, elegáns hölgyek mindig lesznek Budapesten. A csapathoz nagynéném, Rotschild Klára is csatlakozott. Egy egész kupét elfoglaltunk Budapesttől Bécsig s tovább. Nekem erre az útra készült el zöld fedelű útlevelem, melyet a ’lederhose’ zsebébe süllyesztettem, majd a határnál büszkén kaptam elő.
Az utat cseppet sem nehezítette meg, hogy az Anschluss utáni Ausztriában a határőrök szívélyes figyelmeztetését követve valamennyien feltűztük a sárga csillagot. Ez nagyobbnak rémlett, mint később a magyar hatóságok szabványa. Probléma egy szál sem, vagy ha szál, hát cérnaszál: nem hiszem, hogy a Nagynémet Birodalomban szabályosabban felvarrt csillagokat sokat találtak volna. Kivált, hogy a Birodalmi Németországban zsidó csak hírmondónak maradt.
Hegedűs Palinak az Opera közelében volt a ruhaszalonja, nagyon előkelő intézmény. Átjártak az operisták meg a balett-táncosok, mert hírlett, hogy Pali nem veti meg a férfiszépséget, amiképpen Rotschild Klári sem idegenkedett a női szépségtől…”