Nietzsche utolsó mûveinek egyikét tartja kezében az olvasó, aminek olvasásakor az ember úgy érzi, hogy ez nem véletlen, hisz a mû olyan szinten provokatív, mintha a szerzõje is egy életen át gondolkodott volna azon, hogy közreadja-e? Minden dogmát tagad, minden értéket átértékel. Ha nem tartották volna õrültnek, vagy nem a konzervatív Németországban munkálkodik, bizonyára forradalmárként teremtett volna új rendet valahol a világban. Nietzsche 62 gondolatmenetét, problémafelvetését egy képzeletbeli büntetõtárgyalásként tárja az olvasó elé, ahol önmaga a vádló és a bíró is egyszemélyben. A vád a közel 2 évezredet megélt kereszténység, és mint vádló az utolsó felvetésben ki is mondja, hogy "Elítélem a kereszténységet, a legszörnyûbb vádakat emelem a keresztény egyház ellen". Mint bíró, a végén ítéletet hirdet és törvényt hoz. Az új törvény a kereszténység ellen 7 tételben ítéli el a kereszténység bûneit és reflektál a 7 fõbûnre. Nietzsche korának életfelfogása, a német szellemiség az, ami fellázad a kegyes túlvilág reménységével hitegetõ papság, a hazugságok és az emberi megalázás ellen. Tisztában van vele, hogy antiklerikalizmusát, kereszttagadását saját társadalmának polgárai, akik ennek szellemében nevelkedtek, nem érthetik meg.