1964-et írunk: a Frankfurti Iskola első generációjának két gondolkodója is jelentős művel lép a nyilvánosság elé. Egyikük, Herbert Marcuse, aki a háború után nem tért vissza az emigrációból; a könyvének címe One-Dimensional Man. A másik Theodor W. Adorno, aki a háború után visszatért a frankfurti egyetemre, az ő kis kötetének címe: Jargon der Eigentlichkeit. A két könyv egymástól távol született, a befolyások valószínűtlennek tűnnek. De mégis van egy közös témájuk, a "későkapitalizmus" vagy a "magasan fejlett kapitalizmus" válsága. A cél tehát mindkét esetben egy kritikai kordiagnózis kidolgozása. Mindketten (továbbra is) a Frankfurti Iskola tradícióját követik. Mindketten úgy gondolják, miszerint ebben a nyelvi univerzum vizsgálata, a filozófiai-kulturális és a köznapi életben használt nyelv elemzése központi szerepet kell hogy kapjon.

A Zsargon-könyv a legkézenfekvőbb értelmezés szerint egyfajta Heidegger-kritika. Láttuk, hogy Adorno Heidegger mellett másokat is említ, Jasperset és Bollnow-t, de a meghatározó figura mégiscsak Heidegger marad.