A tükör mutat valamit és egyben el is takar valami mást. Az élettörténeti elbeszélésben az én azokat a képmásokat tükrözi vissza, amelyeket önmaga leírására feltalált. Élettörténetünket elbeszélve egy tükör visszavert képébe nézünk. A Kádár-kor tükre azonban korántsem ép. Ez a tükör a rendszerváltásban darabjaira törött, hogy szilánkjai aztán a porba hullva opálosodjanak, "vakuljanak" tovább az idővel, s a Sors, a Cenzúra vagy a Felejtés köntösében járó Jelen szeszélyesen némelyiküket arrébb rúgja. A tükörcserepek ráadásul élesek: vágni, szúrni tudnak. Vannak szélei, melyeket nem természetes kopás - cirógató nosztalgia vagy jótékony felejtés - hanem szándékolt rombolás formázott. Ha kézbe vesszük, ha belebotlunk, sebet ejthet rajtunk. A Kádár-korszak emlékezete ebben az értelemben veszélyes tárgy: e tükör előtt csak nagy körültekintéssel (és nem kevesebb önámítással) lehet páváskodni. A darabokban darabjaink (visszavert tükör)képe köszön vissza, melyek egésszé alakításához újabb és újabb helyzetek felvételére kényszerülünk: mozdítunk egyet a tükrön vagy arrébb állunk. S mire a másik helyzetet felvesszük, az előző darab már el is tűnt a képről, nézünk, mégsem látunk benne semmit. A Kádár-korszak elbeszélt emlékezetének előadását e vakító fény- és tünékeny árnyjátékok rendre megszakítják. E tükörcserepek nem állnak össze egy képpé, sem mint mozaik, sem mint kaleidoszkóp. E kötet írásai sem adják ki a Kádár-kor kommunikatív emlékezetét. Ahogy ez az emlékezet, úgy a róla készült és itt közölt írások is inkább szilánkok, melyek néha maguk is "szúrnak" és "vágnak", amikor az emlékezőmunka mögött felsejlő erőfeszítéseket - tekintet nélkül azok sikerére vagy kudarcára - maga az olvasó is átéli.