Robert Walser könyve egy fiatalember, Simon Tanner szemszögéből mondja el egy család – és főleg a Tanner testvérek – történetét. A könyv önéletrajzi elemei csak fokozzák a kérdések hitelességét: hogyan illeszkedhet a világba az az ember, aki jottányit sem hajlandó feladni belső igényeiből? Miért válik idegenné a világban az eszményi céljait csökönyösen követő Simon? Miért bünteti megvetéssel a környezet a nehezen begyökerező, hosszú ideig bolyongó páriát? Lehet-e szeretni azt, aki nem világi sikerekkel igazolja létezését? A könyv inkább lélektani állapotfelmérés, mint fejlődésregény. Úgy is mondhatnánk: mindenkire tartozó vallomás arról a világról, amelynek ma is része vagyunk.

„…Meleg szívbéli együttérzéssel olvastam a regényt, ezúttal nem csupán a stílusra figyelve, hanem a költő lényének delejében, aki – úgy tűnt – hol egy villámgyors vonással fedi fel szellemét, hol pedig, félig-meddig szándékosan, hűvös tartózkodás mögé rejtôzik… Megkedveltem a könyvet, hosszasan eltűnődtem erényein és hibáin, azaz olyan pontjain, amelyeket én hibának véltem; de végül magam sem tudtam bizonyosan, csakugyan szívesen nélkülözném-e ezeket a „hibákat.”
(Hermann Hesse)

„Azt mondhatjuk, olyan emberek ők, akik kissé lassabban tünedeztek fel az előző nemzedékből; nem kívánhatjuk, hogy mindenki egyforma bakugrásokkal szökelljen a kor egyhangú rohanásának üteme szerint. Ha azonban egyszer lemaradtunk a menetben, soha nem tudjuk utolérni többé a legszélesebb menetoszlopot, semmi kétség; sőt az elhagyott lépés is olyan látszatot nyer, hogy fogadnánk: nem is volt emberi lépés. De veszítenénk. Mert gondolja meg: a pályán rohanó ló pillantása – ha követni bírjuk a szemét –, a ló pillantása az akadályugrás másodperceiben, csak ez mutatja meg a lóverseny-nagyüzem kíméletlen, mai, szörnyű és igazi lényegét.”
(Franz Kafka)

„Robert Walser a XX. század jelentős német nyelvű írói közé tartozik – ő Paul Klee a prózában: ugyanolyan finom és furfangos és lidérces. Egy jóhiszemű, nyájas Beckett ő, a hiányzó kapocs Kafka és Kleist között.”
(Susan Sontag)

Robert Walser (1878–1956) a svájci irodalom egyik legnagyobb írója. Pályafutását a XX. század elején három regénnyel kezdte (A Tanner testvérek, A segéd, Jakob von Gunten), később főleg a tárcanovella műfajában alkotta meg terjedelmes életművét: írásainak zöme rövid, érzékfeletti kalandokban elködlő, megrázó pillanatfelvétel. Az alig-alig megszólaló sóhajok, elharapott szavak és fel-felsajgó mély bánatok prózaköltője; neszező stílusa azonban a lét legmélyebb rétegeit és rezzenéseit képes bemérni. 1933-tól haláláig már nem ír, lemond az emberi kapcsolatokról; barangol mezőkön, hegyekben, embertelen tájakon, s majd a század második felében érkezik meg hozzánk, ismeretlen utódaihoz.