Hogyan nyújthatunk támaszt lelki válsággal küszködő embertársainknak egy olyan világban, amely egyre kevésbé kínál hiteles értékrendet? Mit mondhatunk egy beilleszkedésre látszólag képtelen fiatal fiúnak, aki valójában szenvedélyesen szomjazza, bátran és szabadon keresi az igazságot? És milyen vigasszal szolgálhatunk egy súlyos műtét előtt álló idősödő férfinak, akire felépülése után is csak a magány és a kemény munka vár? Mit meríthet a jézusi tanításból egy keresztény lelki vezető ilyen esetekben?
Ilyen kérdések foglalkoztatták Henri Nouwent, amikor ezt a viszonylag korai művét írta, miközben maga is egyetemi oktatóként és lelkészként dolgozott. Válaszként a „sebzett gyógyító” képét állítja elénk, aki nem csak jó tanácsot ad és terápiát nyújt az arra rászorulónak, hanem kölcsönösségen alapuló viszonyt is kialakít vele, amelynek során neki magának is fel kell tárnia saját sebzettségét és gyengeségét, mert csak így azonosulhat páciense szenvedésével és sebeivel. A példakép ebben maga Krisztus, aki a kereszthalál gyötrelmein keresztül egészen a pokol mélyéig alászállt, és onnan felemelkedve hirdette Megváltóként az üdvözülés lehetőségét akár a legreménytelenebb helyzetből is. Ez a megváltás, az élet értelmébe vetett hit visszanyerése kizárólag a betegben magában játszódhat le, a hitelessé vált gyógyító azonban elősegítheti a folyamatot saját együttérző szeretetével.