Végül a mű címéről is valamit. Azt a nemzetközi gyerekjátékot jelenti a spanyol rayuela, amelyet minden magyar gyermek ismert régente. Főleg kislányok játszották. Előbb a földre karcoltak egy ábrát: egy négyzet, mögötte másik négyzet, mögötte, keresztben két négyzet, majd megint egy négyzet, utána ismét keresztben két négyzet. Az egyes négyzetekbe fél lábbal, a kettes négyzetekbe két lábbal kellett beleugrani, a végén, ugrás közben megfordulni, és ugyanúgy vissza. Szülővárosomban, Hódmezővásárhelyen, az Alsó-Tisza vidékén, a Tiszántúlon, a Jászságban és még többfelé is úgy hívták ezt a játékot, hogy sántaiskola. (...) Cortázar 1963-ban megjelent regényének évtizedekig Ugróiskola volt a magyar "munkacíme". Miért választottam mégis a Sántaiskola címet? Azért, mert jobban kifejezi a féllábas ugrándozás, sántikálás gyakorító, folyamatos jelentéstartalmát. Nem elégített ki az "ugró" mozzanatos egyszerisége. Nem kétlem, a német Hinkenspiel is belejátszhatott a nekem oly ismerős és kedves sántaiskola szavunkba, amelyet - Szőcs Géza barátom szíves szóbeli közlése szerint - Erdélyben és talán a Partiumban kockázásnak (is?) mondanak"


Részlet Benyhe János írásából, megjelent a kolozsvári Korunk lapban, 2008/11. számban


Az 1963-ban napvilágot látott Rayuela (Sántaiskola), nem csupán Julio Cortazár fő műve, de a huszadik század második felének egyik korszakalkotó regénye. Hőseinek viszontagságos szerelmi története kapcsán, Cortazár úgy foglalja egyetlen szövevényes látomásba Párizs és Buenos Aires szellemét, környezetét és – tágabb értelemben – a fejlett világ felé tájékozódó latin-amerikai értelmiség tétova kallódását, hogy valami új, kísérleti nyelvvel, képtelenül formabontó szerkezettel tiltakozik egy képtelenné váló emberállapot ellen.

A Sántaiskola a „nyitott mű” őstípusát testesíti meg: első két harmada hagyományos rendben van megírva, a harmadik harmad pedig „mellőzhető” vagy tetszés szerinti rendbe illeszthető fejezeteket tartalmaz. Ez a tetszés-szerintiség mintegy társszerzővé avatja az olvasót...