Kicsit furcsán érzem magam. Az hogy nem vagyok irodalomkritikus, még talán hagyján. De legalább repülőoktató lennék, elvégre mégiscsak repülési kézikönyvről van szó. De hát az se vagyok, legfeljebb ha esztétikatanár, az meg az irodalom mellett talán ha segédmotoros repülő, ha ugyan volna olyan. Esetleg még vitorlázó lehet, ami akkor tud repülni, ha szerencsés filozófiai légáramlatok adódnak, meg művek, amelyek drótkötélen felviszik a kellő magasságig. De mégis ebből a tanárságból kell kiindulnom.

Merthogy az immár illusztris szerzővel elsőként emez alkalomból találkoztam, tudniillik szemináriumot tartottam Gilles Deleuze Proust könyvéből, ő meg részt vett rajta. S mindjárt fel is ajánlott a hallgatóság számára egy kulcsfontosságú Proust-fejezetből készült remekbeszabott fordítást. Az emailnek pedig, amelynek csatolmányát a fordítás szövege képezte, az aláírás mellett volt egy internetes linkje is, amely a szerző blogjára irányította a figyelmet, én meg kíváncsi lettem rá, tehát felkerestem. (Zárójelek közt szólva, szeretek blogokat olvasni, nagyon izgalmasnak találom, ahogy az eddig menthetetlenül 19. századinak érzett napló-műfaj többszörösen megforgatva visszatér és kivirul benne.) Arra a kavalkádra azonban, amit a jelzett helyen találtam, nem számítottam. Valódi és álönéletrajz szeletek, novellák, versek, versfordítások, tanulmányok és útirajzok, mindezek a naplóbejegyzések dátumai adta esetleges ám ugyanakkor mégis talán az egyetlen hiteles életrajzot kirajzoló sorrendjében. Mindezt képek színesítették, szó szerinti értelemben is, a szövegekhez kapcsolódó igazi és áldokumentumok, valódi útibeszámolókhoz kapcsolódó útiképek és álönéletrajzokhoz kötődő ál családi fotók, meg persze innen-onnan letöltött illusztrációk, olykor szigorú filológiai hivatkozásokkal. Ha jól emlékszem, még zene is volt, persze nem tolakodó háttérzeneként, csak letölthetően. Nagyon tetszett. Tetszettek gyakorta maguk a szövegek is, de még inkább az egész, egyben. Tetszett a gazdagsága és sokfélesége, tetszett ahogy mintegy a művekbe fonja bele az életét vagy az életrajzát, anélkül hogy fellengzős lenne, és hogy könnyed anélkül is, hogy nyegle volna.

Ugyanezért szeretem ezt a kötetet is. Szokatlan vállalkozás, hogy egy első (vagy akár nem első-) kötetes szerző egy köteten belül jelentet meg novellát és verset, sőt még versfordítást is, meg prózai parafrázist, nem nyilvánvaló módon illusztratív funkciójú képekkel kiegészítve. Még jó, hogy nincs benne egy Proust-fordítás is, esetleg egy róla szóló tanulmány. Bár talán lehetne is. Beleillene. Műfajilag is, miért ne lehetne irodalom az iroadalomról szóló írás is (Szerb Antal megsértődött, amikor irodalomtörténésznek titulálták egyszer, azt mondta, ő író, akinek időnként az irodalom a témája), meg ihletőként is. Tudható, hogy Dunajcsik Mátyás lelkes és elhivatott Proust-rajongó és felfedező, az ő szavaival proustonauta, és íróként is nagyon lényegileg összeköti valami Prousttal. Ironikusan persze azt is mondhatnánk, egyszerűen az írás életvitelszerű szenvedélye. És valamennyire biztos igaz is lenne. De azért valami más is: (eredetileg itt azt írtam, valami fontosabb, de azután kijavítottam: ez az életvitelszerű írás nagyon is fontos, és összefüggésben is áll a másodikkal: arról a képességről van szó, amivel a jelenségekre figyel, jelenjenek meg azok bárhol, szinte bármilyen matériában megtestesülve és bármiféle kontextusban). Azon az elején emlitett Deleuze-szemináriumon a jelekről volt szó: Deleuze értelmezése szerint Proust regényfolyamának középpontjában a jelek megszakítatlan interpretációja áll. Dunajcsikot az fűzi Prousthoz, ahogy nem hajlandó különbséget tenni kicsi és nagy, fontos és jelentéktelen között, s ez manapság, azt hiszem, fordítva üdvözlendő, mint volt nyolcvan vagy ötven évvel ezelőtt. Akkor a kicsi és a jelentéktelen jelentőségére kellett felfigyelni: most mintha az volna felfedezésértékű, hogy a biciklilánc mellett figyel Kierkegaardra is. Nem jobban, csak ugyanannyira.

Az előbbi mondathoz felhasznált kötetzáró novellában, amelynek sokatmondó címe A hiánycikkek boltja (miért nem mindjárt ódon ritkaságoké? – egy néhány nappal ezelőtti beszélgetésünkben szerző ugyanis kiejtette száján kötetével és annak összeállításával kapcsolatban a Kunst-und Wunderkammer kifejezést, nem kis örömömre), szóval ebben a zárónovellában szerző egy pillanatban magát egy amerikai kémfilm titkos küldetésben járó főhőséhez hasonlítja, hogy azután erkölcsi dilemmát bontson ki ebből. Számomra azonban fontosabb (pedig neki épp erről jutott eszébe Kierkegaard) hogy a titkos küldetésben járó kémek figyelnek azzal az összpontosítással, ahogy Dunajcsik figyel szövegeiben a jelenségekre. Dokumentál, szétszálaz és összesző. Zsebében összecsukható kamera és jegyzetfüzet. Talán csak a kémek állítólagos szenvtelensége idegen tőle. Tapintható szenvedéllyel írja bele önmagát is a világ szövegébe. (Abban az említett utolsó novellában, gondolom csöppet sem véletlenül, Calvino Ha egy téli éjszakán az utazó című regénye után folyik a kutatás, egy olyan regény után, amelynek szereplői ki-be sétálnak a regény szövege és a regényen belűl megjelenő regény sőt annak hamisítványai szövege között, szereplővé téve közben ennek a regénynek a hús-vér olvasóját is. Mellékesen szólva ráadásul a novellában elhangzik egy erősen kétértelmű mondat, amely szerint A tegnapi éjszakát nem fogom megírni. Nem sokkal előtte egy megszakítás van a szövegben, az olvasó töprenghet, az előbbi mondat valójában kinek a szájából hangzott is el, és főként, betartatott-e.)

A hátsó borítón található költemény (Zsebszárnyak) szerint (amely nyilván az első borítón lévő kötetcímet van hivatva magyarázni avagy kiegészíteni) a szerzőnek vannak kissé gyártási hibás, de alkalmi vételként beszerzett zsebszárnyai, csak el ment a kedvük a használatuktól, most hogy már vannak. Remélem attól, hogy van már könyve, nem megy el a kedve a további könyvektől.