Az ókori keleti birodalmaktól kezdve a poliszon át a nemzetállamokig az uralom formája, legyen az tradicionális, karizmatikus vagy racionális jellegű, döntően rányomta bélyegét az adott társadalom működésére. Mindhárom esetben alapvető az uralom legitimitása. E munka azt mutatja be, hogy az iszlám által létrehozott társadalom esetében egyik weberi kategória sem használható kielégítően. Az iszlám meghatározó szerepéből következően, a Korán és a prófétai hagyomány meg nem változtatható módon szabályozza a társadalom minden lényeges mozzanatát. Emiatt maradt fönt az iszlám társadalom az utóbbi ezernégyszáz évben, akkor is, amikor egységes politikai szervezetről az első ezredforduló után már nem beszélhetünk. Az iszlám és a társadalom szoros összefonódottsága ugyanakkor az utóbbi két évszázadban lehetetlenné tette a modernizációt szolgáló reformkísérleteket. A társadalom anyagcseréjét szabályozó iszlám alapjai, a Korán és a Szunna ugyanis nem reformálható. A munka első része szemügyre veszi a társadalom genezisét, vizsgálja a társadalom valóságos vagy lehetséges megszervezését elemző forrásokat, kísérletet tesz a politikai iszlám kulcsfogalmainak hermeneutikájára, a társadalom szervesülésének és tagozódásának vizsgálatára, s arra az alapvető kérdésre próbál válaszolni, hogy van-e, lehetséges-e az iszlámban fejlődés, s az eddigi kísérletek hogyan értelmezhetők? A munka második része ezúttal is alapvető forrásokat ad bőséges kommentárokkal. Az első forrás a 8. századból származik, Ibn al-Muqaffa egyedülálló politikai memoranduma a kalifához, amelyben egyfajta (ókori keleti modellt idéző), felülről felépített és irányított power-state államvezetést vázol föl. A másik alapvető forrás a 11. századi szaldzsúq wazír műve, A kormányzás könyve, amely a szilárdan kézben tartott patrimoniális birodalom államvezetési kézikönyve. A harmadik forrás, Alí Abd ar-Ráziq 1925-ben keletkezett tudós pamfletje, Az iszlám és a hatalom forrásai, amely a vallás és a kormányzás szigorú szétválasztása mellett érvel.