Egyeseket bizonyára megtéveszt majd a Boris Vian-életműsorozat eme nyolcadik kötetének tizennyolcas karikáért kiáltó, horrorisztikus címe, és néhány olvasó talán majd valami darabolós gyilkosos vagy vérengző űrlényes történet reményében veszi kézbe ezt a könyvet. Nos, ők csalódni fognak. Ellenben azok, akik már régóta arra vágytak, hogy végre elolvashassák Boris Vian magyar nyelven még soha meg nem jelent drámáit – jelesül négyet a szerző 1947 és 1951 között írt színműveiből –, máris kezdhetnek ujjongani, mert e kötettel kifejezetten nekik kívántunk örömet szerezni.
Boris Vian drámáinak ugyanaz a sors jutott, mint legfontosabb regényeinek: a kortárs közönség értetlenül és elutasítóan fogadta őket. Néhányat ugyan nem sokkal megírásuk után bemutattak közülük, majd egyik-másik színmű nyomtatásban is megjelent, de a nézők és a kritikusok egyiket sem találták kedvükre valónak. A kortársak túlságosan modernnek és főleg túl provokatívnak ítélték ezeket a valóban elég merész darabokat. Így aztán a legtöbb Vian-dráma csak a szerző halála után vált ismertté, és Boris más műveihez hasonlóan a hatvanas években megkezdődő – elsősorban a Patafizikai Kollégium és néhány vállalkozó kedvű könyvkiadó tevékenységének köszönhető – „Vian-reneszánsz” idején került az érdeklődés homlokterébe.
A jelen kötetben olvasható színművek majd’ mindegyike valami ellen íródott, valami olyan jelenséget gúnyol ki, ami sajnos ma is mérgezi életünket. A címadó darabot, a sintérmunka mibenlétét megvilágító antimilitarista bohózatot egy antirasszista kiáltvány és egy antiklerikális szatíra követi. Talán csak a negyedik – az utolsó – dráma lóg ki a sorból, de még ebben a habkönnyű komédiában is van egy olyan szereplő, akit újra és újra „megnyúznak”…