René Girard e művében lényegében két rejtett, de egymással összefüggő kulturális és pszichés mechanizmus hipotézisét fejti ki: az úgynevezett áldozati mechanizmusét és a mimetikus vágy elméletét. Az áldozati mechanizmus Claude Lévi-Strauss strukturalista mítoszelemzéseinek kritikájából indulva jut el az emberré válás, a kultúrateremtés folyamatainak új rendbe foglalásáig. A mimetikus vágy elmélete pedig Freud Ödipusz-mítoszának dekonstruálásán és új logika szerinti összerakásán alapul. Közöttük a kapocs az, hogy az ember mimetikus lény. Vagyis mind társadalmunkban, mind lelkünk belső szerkezetében alig találunk olyasmit, mely ne a belsőnkben létrehozott képek, fogalmak egymás közötti tükrözése, másolása, utánzása során jött volna létre, és ne e hatás szerint működne.

A teória kifejtése a mai tudomány számára szokatlan módon zajlik. Nem apróbb empirikus megfigyelések tömege csap át új minőségbe, hanem a feltételezett alapelv koherenciája válik egyre meggyőzőbbé. Girard érvelése nem új kutatási eredmények kis darabkáiból áll össze, hanem az emberiség által megírt nyersanyag jól válogatott példáinak fényében tárul fel, s egy eddig rejtve maradt összefüggést mutat meg számunkra.

Girard könyve olyanok számára ajánlható, akik hajlandóak ízeire szedni a már ismert világot, benne önmagukat, aztán egy új illetve nagyon is régi: a szakrálisat is tartalmazó rendbe összerakni.

René Girard (1927, Avignon) középkori történelmet tanult Párizsban. 1947-ben az USA-ba, az Indiana Egyetemre ment francia irodalmat tanítani. 1957-ben a Johns Hopkins Egyetem professzora lett. Első műve még irodalomkritikai tárgyú, később a kultúrantropológia és más társadalomtudományok felé fordult. Két legfontosabb műve, a La Violence et le Sacré (Erőszak és szakralitás) és a jelen mű 1972 és 1978 között keletkezett. Girard-t 2005-ben beválasztották a Francia Akadémia negyven halhatatlanja közé.