Luzsin-védelem, A
Luzsin-védelem, A
„Jött egy kisfiú, és egyetlen lövéssel leterített minket, öregeket” – panaszkodott Bunyin a húszas évek végén. Ez a kisfiú az akkor Berlinben élő Szmirin, valódi nevén Nabokov, aki később mint amerikai író lett világhírű: a Lolita szerzője. Az „öregek” az emigráns írókat jelentik. A lövés pedig, nos, a lövés nem más, mint néhány jó regény, olyan regény, amihez foghatót senki sem írt korábban.
A Luzsin-védelem (1930) arról szól, hogyan őrül meg egy magányos sakkzseni. Fokozatosan az a rögeszme keríti hatalmába, hogy egy világméretű sakkjátszmába keveredett, minden félmozdulatban, elejtett szóban fondorlatot, ellene irányuló lépést lát. Ebből a regényből érthetjük meg igazán, miért nevezte Nabokov magát „kiegyensúlyozott őrült elmének”: annyira hitelesen ábrázolja a megőrülés folyamatát, annyira belülről – a gyermek Luzsint nyilvánvalóan magáról mintázta –, hogy néha az olvasó is úgy érzi, hogy meginog vele a világ, ám a szerző fölényes biztonsággal mozog az emlékek, sakklépések, kényszerképzetek forgatagában, játszik, könnyedén és virtuózan, mint a legnagyobb sakkjátékosok, s még arra is marad ereje, hogy néha mosolyogjon: a szerző „normális” énje bölcs iróniával szemléli végtelenül esetlen hőse vergődését, a Luzsin-védelem bukását s a tragikus végjátékot.
Nabokov harmadik regényét, amely Végzetes végjáték címmel 1990-ben jelent meg magyarul, most az életműsorozatban az angol változathoz igazítva bocsátjuk közre.