litván irodalom büszkesége, aki 1977-ben számûzetésbe kényszerült (ezt követõen a Yale-en és a Harvardon tanított) nemcsak költõként (magyarul is jelent már meg kötete), hanem esszéíróként is a mai világirodalom legjelesebb alkotói közé tartozik.
Barátja, Joszif Brodszkij frappáns meghatározása szerint Venclova „három irodalom hálás fia” – egyaránt otthon van a litván, az orosz és a lengyel kultúrában, s részben ennek köszönhetõ, hogy különleges érzékenyéggel tárgyalja a kelet-európai nemzetek és kultúrák közti viszonyokat.
A kötetben szereplõ írások leginkább ezt a kérdéskört érintik: a litvániai zsidóság történetét, Litvánia kapcsolatát Oroszországgal, Lengyelországgal, a Nyugattal, Litvánia helyzetét a posztkommunista, globalizálódó világban.
A kötet legfõbb értéke talán az, hogy a nyugati olvasók számára érthetõen és szuggesztíven tárgyalja a kelet-európai nacionalizmusok problémáit, s miközben gyakran kíméletlen õszinteséggel beszél a litván (és egyéb) nacionalisták által elkövetett bûnökrõl s általában a litván történelem sötét fejezeteirõl, megmutatja a kelet-európai hazafiság erõteljes és pozitív szerepét is (jó lenne, írja például, ha „a nyugatiak valamivel kevésbé viszolyognának a nacionalizmustól”).
Venclova kötete mindemellett hallatlanul izgalmas kultúrtörténetileg is – a Vilniusról vagy általában a litván nemzetkarakterrõl szóló írása a magyar olvasók többsége számára jórészt ismeretlen s ugyanakkor hozzánk mentalitásban, a problémák kezelésében nagyon közel álló világot mutat be: lenyûgözõen eleven, költõi esszéstílusban.