„Egy este elmentem a Théâtre des Champs-Elysées-be egyedül egy koncertre, amely nagyon érdekelt. A kakasülőre vettem jegyet, mert az volt a legolcsóbb. A szünetben az emberek mind kimentek cigarettázni stb. Nekem nem volt kedvem kimenni, így hát ott maradtam a helyemen a hirtelen kiürült színházban. Ültem ott, és egyszerre csak kis zöld dolgokat láttam lebegni a színház levegőjében (bár azt, hogy láttam, talán nem kéne szó szerint venni, hiszen másfajta látás volt ez, nem a szokásos érzékelés; inkább ahhoz hasonló kép, amilyet olyankor látunk, ha becsukjuk a szemünket, vagy ha felidézünk egy emléket). Pici zöld léggömbökre emlékeztettek. Hangsúlyozom azonban, hogy nem voltak kézzelfoghatóak, igazából nem „láttam” őket. De bizonyos értelemben mégiscsak láttam. És ezeknek a léggömbökre vagy békákra, vagy más hasonlókra emlékeztető, felfújt kis valamiknek a megjelenésével egy időben jelent meg bennem a kronópiók gondolata. A szó a látvánnyal párhuzamosan keletkezett.”

„[…] egyáltalán nem allegorikus ez az egész, inkább valami kedves irónia van benne […] minden oktató, moralizáló szándék nélkül… Sőt, épp ellenkezőleg, olyan elbeszéléseket szerettem volna írni, amelyek a lehető legszabadabbak […] Mindamellett persze megvannak ezeknek a kis bogaraknak a maguk tulajdonságai, és nem is tudják véka alá rejteni őket.”