A Jakob von Gunten Walser harmadik regénye: 1909-ben jelent meg. Az író a naplóformát választotta: Jakob, a Benjamenta Intézet (egy lakájképző) ifjú növendéke, feljegyzéseket készít mindennapi tapasztalatairól, növendéktársairól, az Intézet igazgatójáról és húgáról, Lisa Benjamentáról (soha nem a tanításról magáról), s közben töprengéseket fűz az intézeti eseményekhez, ecseteli álmait és valóságos benyomásait (a kettő szálait olykor bajos kibogozni), mérlegeli előrehaladási esélyeit a későbbi életben, vagyis kommentárt fűz múlthoz és jövőhöz, világhoz és túlvilághoz. Rögtön az első lapon megsejtjük: a Benjamenta Intézet nem szokványos nevelőintézmény. Itt nem a fiúk erős öntudatát alapozzák meg tetemes tananyag közvetítésével, hanem éppen ellenkezőleg: itt arra oktatják a növendékeket, hogyan lehetnek „kicsik, alacsonyrendűek, alázatosak”, hogyan válhatnak „önmaguk számára is rejtéllyé”, „izgalmas, kerekded nullává későbbi életükben”. Kétségtelen, a könyv (mint Walser addigi könyvei, a Fritz Kocher dolgozatai, A Tanner-fivérek és A segéd) főhőse maga Walser, tartalma pedig az író életfogytiglan hangoztatott kicsinységi és önkéntes alávetést hirdető eszmerendszere. Fritz Kocher, Simon Tanner, Marti segéd, Jakob von Gunten: mind-mind Robert Walser hasonmása, az élet kihívásait makacs elutasítással és önmegvonással megválaszoló, általánosan idegenkedő szellemi alkat.

A naplóforma kényelmes játékteret kínál az írónak a szerkezet formálására, a könyv tartalmainak csaknem szabados halmozására. Élesen rajzolódik ki az egyik legfontosabb osztálytárs, Kraus ótestamentumi alakja. Mesteri sejtetésekkel ábrázolja az író a két intézményvezető hisztérikus, kibogozhatatlan, egymásra utalt, a szeretetmegvonás számtalan formáját elszenvedő figuráját, és megrendítő mélységgel ecseteli a főszereplő, Jakob onirikus, szolgaságra és szabadságra egyforma mohósággal vágyódó, a szabad megalázkodást komolyan mérlegelő alkatát. A könyv – mint Martin Walser mondja – a megakadályozott fejlődés „fejlődésregénye”. „Tedd magad láthatatlanná, és foglalkozz valamivel.” „El sem tudod képzelni, micsoda boldogság, micsoda nagyság rejlik a vágyakozásban, azaz a várakozásban. Tehát: várj.” „Nekem minden, még a legparányibb dolog is, sok.” Látjuk: a könyv a meghunyászkodás, a szándékos (egész életre kiterjedő) visszavonulás, a külvilággal szembeni tartós önmegvonás (Rilke legfontosabb szava ez volt: Weigerung), az öneltüntetés megrázó apoteózisa.

Robert Walser felfedezője, írói tehetségének első könyörületes istápja, Joseph Viktor Widmann a regény megjelenésekor fontos megfigyeléseket tett. Már ő is látta: az írónak a tárgy csak ürügy, és minden tartalom alkalmas arra, hogy saját lényét kibontsa, elmélyítse, „kitalálja”. Walser erénye csakugyan nem a hagyományos regényszerkezeti építkezés, nem a szorosan összekapaszkodó mű-alkotás, nem a távlatos cselekménybonyolítás. Az olvasó, mondhatni, támolygó lelkesedéssel, ingatag ihlettel, habozó igenléssel olvassa a Walser-könyveket. Részletesebben talán úgy mondhatnám: itt minden oldalon megkezdődhet és be is fejeződhet valami fontos eseménysor. Az író tolla bármikor kitérhet más műfajok, hangnemek, hangulatok, ellentétes ihletirányok, reflexiók területeire. Ez a könyv, a Jakob von Gunten is mesterműve ennek a szilánkos, percenésekig feltöredezett anyagragasztásnak: kurta tényleírásokat mély elmélkedések követnek, s a folyamatos meséléshez szokott olvasó minden pillanatban egy fennsík peremére, szakadék szélére, vagy zilált lélek-táj ingoványára vetődhet. Az írói hatásmechanizmus egyik fontos kelléke ez, ez a szándéktalannak tűnő, a komolyságra is legyintő, a mezők szürkeségét kedvelő stílus.

Szürkeség? Ó, nem. Robert Walser főleg a paroxizmusig fokozódó, a földről való elröppenést taglaló álom-jelenetek ábrázolásának nagy mestere. A lelki együttállások hatásait, a léttel való dacolást sem mutatta meg senki ilyen megrázóan, részletesen, hűvösen. És az apróságok? Widmann és Hermann Hesse egyaránt kiemelték annak idején: Walser az „imponderabíliák” írója, „szeme úgy lát, mint egy mikroszkóp”. A Jakob von Gunten legszebb lapjai, semmi kétség, álomszerűek. Lisa Benjamenta kalauzolása a pincében, vagy az álom a napóleoni hadsereg meneteléséről: ezek a betétek nemcsak elmélyítik az ábrázolást, hanem egyfajta kozmikus távlatba illesztik a könyv életellenes, magányetikára alapozott filozófiáját. Két érdekes vonás szúr szemet itt, sőt nemcsak itt: Walser a lapulás-gondolat bemutatásának csúcspontjain nem egyszer a katonai metaforika talajára lép, s aztán az efféle lázasan hömpölygő betétekben látomásos, már-már profetikus hangnemben rajzolja meg a korántsem csábító, inkább ijesztő jövőt. Például a Napóleon-jelenet félelmes káprázatában hirtelen felbukkan egy-egy olyan mondat, amelynél megtorpan az olvasó: ezeken a pontokon, úgy tűnik, az emberiség nagy tapasztalatait mondja ki valaki, de szinte észrevétlenül, nyomaték nélkül, mellesleg. Megrendülésünk centrális pontjai ezek.

Mire gondolok? Idézek két helyet az oroszországi álomból: „Lángoló falvak jelentenék a szemnek a napról napra meg-megismétlődő, már tökéletesen érdektelen látványt, és az embertelen kegyetlenségeken senki sem csodálkozna többé. Akkor egy este az egyre metszőbb hidegben bajtársam, legyen, mondjuk, Tscharner a neve, földre bukna. Felsegíteném, ám harsanna a tiszti parancs: „Otthagyni!” És zúgna tovább a menet.” Aztán: „Már csak egy részecske lennék egy nagy vállalkozás gépezetében, nem ember. Mit sem tudnék családomról, rokonaimról, dalokról, személyes kínokról vagy reményekről, mit sem az otthon érzéséről és varázsáról. Úgy érezném, a katonai drill és türelem szilárd, áthatolhatatlan, tökéletesen tartalmatlan sejthalmaz-rönkké alakított. És így menne ez, egészen Moszkváig. Nem átkoznám az életet, ahhoz az már régóta túlzottan átkossá vált volna, nem éreznék fájdalmat többé, mert a fájdalom a maga heves rángásaival már régen kifájt és kisajdult volna belőlem. Nagyjából ezt jelentené Napóleon katonájának lenni, úgy hiszem.” Erről van szó: a gépezet-jellegről, de főleg erről a nem-csodálkozásról. És hogy Walser könyve éppen ezeken a pontokon érint meg, az nemcsak az ő írói nagyságának bizonyítéka: az a mögöttünk lévő, de hosszú ideig velünk maradó évtizedek kárhozata is.

Robert Walser (1878-1956), a svájci irodalom későn felfedezett, még később elismert nagy alakja Bielben született. Hosszabb ideig élt Zürichben, Berlinben, Bielben és Bernben. Többnyire alacsony banki beosztásokban kereste kenyerét, nyugtalan városi „nomád” íróként. Az élet és az irodalmi nagyüzem szokásaitól viszolyogva 1929-ben önként kérte felvételét egy svájci elmegyógyintézetbe (Waldau). 1933-tól haláláig Herisauban élt, intézeti páciensként. Többé nem írt. Jóval halála után vált világossá, hogy művei nélkül elképzelhetetlen a XX. századi világirodalom.