Az elmúlt évtizedekben számos új elképzelés jelentkezett, miközben az irodalomtörténet módszertanát még mindig a 19. századi pozitivista és szellemtörténeti örökség terheli. A lineáris történelem vízióját kikezdte az a felismerés, miszerint a történelem csakis az értelmezője által leírt formában létezik, ezért nem a természeti folyamatok determinisztikus összefüggéseiben jelenik meg, hanem egymást erősítő vagy éppen gyöngítő értelmezések-késztetések eredményeként. A kötet szerzői maguk is igen különböző hagyományok és iskolák vonzásában-képviseletében fogalmazzák meg kétségeiket és reményeiket az irodalomtörténet-írás megújításának lehetőségeit illetően. Van, aki Paul de Manra hivatkozva a pozitivista irodalomtörténet-írást lehetetlen, egyben szükségszerű vállalkozásnak tartja. Van, aki a történetiséggel ellenkező gesztusként ítéli meg magát a hivatkozást is Paul de Manra vagy hasonló tekintélyre. Egyesek tagadják, mások elfogadják a referenciák alkalmazásának lehetőségét. Többen sajátos narratívaként próbálják megjelölni az irodalomtörténet-írás karakterét és jelentőségét, mások viszont metaforikus természetét hangsúlyozzák. Nemcsak a fejlődés értelmezhet?sége vált kérdésessé, hanem az a felfogás is, amely a korszakolás elvi le-zárhatatlanságából indul ki. Egyesek az irodalmi intézményekben, mások az irodalmi kommunikációban keresik azt a szilárd alapot, amelyen az irodalomtörténet ismét felépíthető.