Az Intervenciók 2020 a magyar olvasó számára eddig regényíróként ismert Michel Houellebecq esszéinek, publicisztikai írásainak és interjúinak a gyűjteménye. Kényelmetlen, szókimondó olvasmány egy képmutató világról, amelyben elmosódtak az erkölcsi határok.

Houellebecq, aki műveivel és nyilatkozataival rendszeresen nagy felháborodást vált ki, ezekben a szövegekben igyekszik meggyőzni olvasóit társadalmi, politikai és irodalmi nézetei érvényességéről. A közel harminc évet felölelő, időrendbe állított szövegek a szerző látásmódjának folytonosságáról tanúskodnak, miközben az általa érintett témák meglehetősen széles spektrumon helyezkednek el. A gyakran provokatív és bosszantó, időnként humoros, máskor melankolikus vagy érzelmes, de mindig elgondolkodtató szövegek érdekes látleletet adnak a mai nyugati civilizációról egy olyan szerző nézőpontjából, aki önmagát „egy nihilista korszak és a nihilizmusból fakadó szenvedés írójaként” határozza meg.

A szerző legfontosabb témáin kívül, amelyek a regényeiben is rendre megjelennek – az emberi kapcsolatok elsivárosodása, a nyugati társadalom rossz közérzete, a vallásosság újraéledése –, izgalmas fejtegetéseket olvashatunk többek között a francia újregény és az agráregyetemen végzett talajmetszet-vizsgálatok összefüggéseiről, provence-i nyugdíjasokról, akiknek az önkormányzat fizet azért, hogy a turistabuszok érkezésekor eljátsszák a provence-i nyugdíjast, vagy arról, hogy a világjárvány által teremtett helyzet nemcsak erodálja, hanem szinte korszerűtlennek láttatja az emberi kapcsolatokat.

Tótfalusi Ágnest hosszú kapcsolat fűzi Michel Houellebecq szövegeihez, ugyanis közel húsz éve fordítja a francia író műveit. „Nem mondhatom, hogy mindig mindenben egyetértettem Houellebecq-kel – a fordítónak nem is feltétlenül az a dolga, hogy azonosuljon az íróval; a fordító bizonyos értelemben szakmunkás, és értenie kell a szakmája fogásaihoz. Néha-néha mégis eldurrant az agyam, és magamban nem kifejezetten nyomdaképes szavakkal illettem a nagy francia írót e kötet fordítása közben, de azután mindig el is lágyultam – Houellebecq ugyanis csodálatosan ért ahhoz, hogy felhúzza az embert a látszólag cinikus eszmefuttatásaival, majd torkon ragadja egy szépséges és megható fordulattal. Ugyanis érzékeny és nagyon okos, és bizony-bizony: nagy szíve is van.”

Részlet a könyvből

„1968 májusában tízéves voltam. Az agyaggolyóimmal játszottam, Pifet olvastam; de szép élet is volt! „Az 1968-as eseményekről” csak egyetlen, igaz, nagyon éles emléket őrzök. Jean-Pierre, az unokatestvérem elsős volt a rancyi gimnáziumban. A gimnáziumot annak idején tágas és ijesztő helynek képzeltem, ahol a nálam idősebb fiúk dühödt buzgalommal tanulják a nehéz tantárgyakat, így készülve majdani hivatásukra (a később beszerzett tapasztalataim egyébként igazolták ezt a megérzésemet, kiegészítve a kínos szexuális dimenzióval). Már nem tudom, miért, egy péntek délután én is elmentem a nagynénémmel a gimnáziumhoz, az unokatestvérem elé. A rancyi gimnázium éppen azon a napon kezdett meghatározatlan idejű sztrájkba. Az udvar – amelyet úgy képzeltem magam elé, hogy vagy száz besózott gimnazista szaladgál rajta ide-oda – teljesen kihalt volt. Néhány tanár lézengett a kézilabdakapuk oszlopai mellett. Emlékszem, hogy miközben a nagynéném információmorzsákat próbált összeszedegetni, hosszan kószáltam az udvaron. Teljes volt a béke, abszolút a csend. Csodálatos pillanat volt.”