A 136 történetet tartalmazó India csudálatosságai a klasszikus arab irodalom egyedülálló alkotása, amelyet feltehetően 953-ban jegyeztek le. Összeállítója a khúzisztáni Rámhurmuz városából származó iráni Burzug ibn Sahrijár volt, aki, noha maga csak a Perzsa-öböl partmenti behajózásában vett részt, az öbölmenti kikötővárosokban (Szíráfban, Baszrában, Ubullában, Adenben és Szuhárban) följegyezte hajósismerősei és barátai történeteit. E kikötőkben Közel- és Távol-Kelet mindenféle etnikuma megfordult, s beszámoltak egymásnak a távoli vidékekről, népekről, szokásokról; azokról a "csudálatosságokról", amelyek ámulatba ejthették a hálás hallgatóságot: az indiai erős asszonyokról, az akkor még csodaszámba menő cetekről és bálnákról, a sellőkről, sárkányokról, kannibalizmusról, az indiaiak rituális öngyilkosságáról, a távoli népek szerelmi életéről, furcsa ételekről, s a mesebeli szigetekről. Az India csudálatosságai hosszabb-rövidebb elbeszélései tehát hajóstörténetek, azok magától értődő jellegzetességeivel: az anekdotikus kihegyezettséggel, a valóság esetleges szegényességének és töredezettségének a kikerekítésével, a méretek eltúlzásával (amit valószínűleg az a körülmény, hogy a messzi, idegen vidékeken minden előfordulhat); s a különlegeset, a csodálatosat, az idegenszerűt valósággal megköveteli a hallgatóság csodavárása és hiszékenysége. Az India csudálatosságai azonban egészében józan valóságfelfogásról tesz tanúbizonyságot, s a mirabilia még a valóság részeként, úgyszólván határaként jelenik meg. Gyűjteményünk leíró, elbeszélő és novellisztikus történetei így a józan és a gyakorlati célokra is felhasználható földrajzirodalom, a mindenre kíváncsi és nyitott világi kultúra és az Ezeregyéjszaka Szindbád-történetei metszéspontjában helyezkedik el. Az India csudálatosságai e kor egyik ritka és lenyűgöző alkotása.