A XX. századot gyakran a trauma évszázadaként írják le. A modern haditechnika gépesített háborúi világszerte óriási áldozatokat követeltek. A diktatórikus rendszerek zsarnoksága békeidőben is „háborús helyzetet” teremtve nyomorította meg tömegek életét. A veszteségek, visszatekintve a múlt századra, valóban páratlanok. Vajon elmúlhat-e mindez nyomtalanul: emlékek és következmények nélkül? Aligha. A szenvedés motívumának népszerűsége a társadalom- és humán tudományok területén és általában az értelmiségi diskurzusban az utóbbi évtizedekben nem véletlen. Részben ugyanis a megtörtént eseményekre adott válaszként értelmezhető: nem hétköznapi eseményekről lévén szó, nem lehet csak úgy szemet hunyni a történtek felett. Az elszenvedett sérelmek, közeli hozzátartozók megkínzása, halála, a túlélők mélyen hordozott gyásza, sárba tiport méltósága erkölcsi választ követel a társadalom részéről. Képes-e még közösségként működni, amely felelősséget vállal tagjaiért és a múlt jogsértéseiért? Ha nem is tudja begyógyítani a sebeket, tud-e, illetve akar-e megfelelő, megnyugtató kereteket teremteni az élet folytatásához?