Csehy Zoltán azon kevés szlovákiai magyar költő közé tartozik, akinek verseit szinte minden jelentősebb magyar irodalmi folyóirat közölte már.

A Hecatelegium egyes darabjait is olvashatta már a tájékozottabb olvasó a pécsi Jelenkorban, a debreceni Alföldben, a békéscsabai Bárkában vagy a tatabányai Új Forrásban. Ezek a részletek akkor még a Pacificus Maximus Hecatelegiumából cím alatt jelentek meg: hogy Csehy feloldja a név rejtélyét, frappáns szöveget helyezett el verseskönyve hátlapján
.


Ennek – vagyis a paratextusnak – alapján „Homérosz lelke a hagyomány szerint egy pávába szállt át, majd onnan Enniusba, az archaikus Róma legendás költőjébe. Janus Pannonius Martialis lelkéért fohászkodott sikerrel. De mit tehet egy kortárs költő, ha neki csak egy XV. századi cinikus tréfamester lelke jutott, akit ráadásul Pacificus Maximusnak hívnak? Erről szól ez a könyv.”
Bevallom, a folyóiratbeli közlések után türelmetlenül vártam ennek a kötetnek a megjelenését, hiszen a Csehy Zoltán alagyái, danái és elegy-belegy iramatai (1998) után Csehy meglehetősen sokáig nem jelentkezett versekkel, pontosabban verseskötettel. Na nem arról van szó, mintha felhagyott volna az írással, sőt. Hiszen különösen nagy munkabírású irodalmárról van szó; igazolásul elég, ha csak felsoroljuk a közbeeső időszak Csehy-köteteit: a Hárman az ágyban (2000), az Antonio Beccadelli: Hermaphroditus (2001), a Sztratón: Kölyökmúzsa avagy a fiúszerelem művészete (2002), a Marcus Valerius Martialis: Költők, ringyók, pojácák (2003) és a Frencesco Petrarca: Orpheusz lantja, Dávid hárfája (2004) című fordításkötetekre, valamint A szöveg hermaphroditusi teste (2002) című tanulmánygyűjteményre gondolok. Ennek alapján egy különösen tudatos költői alapállásra következtethetünk: Csehy a Hecatelegiummal mintha a Kazinczy által javasolt „életpályamodell”-t valósította volna meg. Eszerint először nem az eredetiségre, az eredeti művek megalkotására kell törekedni, hanem a világirodalom legjobb szövegeit kell magyarra fordítani, megtalálni az ezeknek megfelelő magyar nyelvet, hajlítani, rugalmassá, acélossá tenni azt, és ha majd sikerül eljutni egy világirodalmi színvonalú magyar irodalmi nyelvhez, akkor szabad csak visszatérni az „eredeti” művek megírásához. Csehy a Hecatelegium előtt olyan bámulatos fordításköteteket tett le a magyar irodalom asztalára, amelyeket méltán nevezhetünk egy új műfordítás-felfogás darabjainak.
A Hecatelegium, amely a költő harmadik verseskötete, legmerészebb elvárásainkat is beteljesíti. Nemcsak, ami a nyelvet illeti, amely különösen gazdag, hajlékony és kimunkált, hanem a téma kezelését illetően is. Olyan erotikus versek gyűjteményéről van ugyanis szó, amely a konzervatív, prűd olvasókat esetleg visszariasztja, tiltakozásra késztetheti, másik oldalon viszont a játékos, könnyed, élvező olvasást részesíti előnyben. Nemcsak műveltségünket, hanem szabadságunkat is meg kell tanulnunk használni – sugallja a könyv. årója, aki poeta doctus és poeta ludens egyszersmind, különös tájékra vezeti olvasóját. A Danaidákban ötven női nemiszervet sorol fel és jellemez, az Aigyptus fiaiban ötvenféle hímvesszőt ismerhetünk meg: „Phartis lába között süteményt lelsz, ízes, akár egy / agg füge, és aromás, mint Chius-adta nedű.” – „Lixus ölébe balett-táncost lelsz, mesteri művészt, / szűk bőrköntöst hord, s bársony izomzata nőtt.” Ócsárolja a szoknyapecért, a tudálékos költőt, a kéjsóvár kiadót, az irigy irodalmárt, a fűzfapoétát: „Mondják, hashajtót szed a Múzsád, Aemilianus, / bárha elég verset szart ezelőtt is a korcs.”
Csehy verseinek némelyike talán kissé túlzottan irodalmias fordulatokkal bír, s a nemiség felforgató ereje is sokat veszít erejéből, amikor feloldódik a játék egyetemességében. Számomra kissé problémás a kötet szerkezete is: mintha a könyv végének versei nem érnék el a többi színvonalát, s ezzel a kötetkompozíció íve sérül (jellemző a Múzsapangás címe). Ezzel együtt: a Hecatelegium minden bizonnyal az idei év egyik legfontosabb magyar nyelven írt verseskötete.