Reményeim szerint a nem túl távoli jövőben sokan lesznek akik egyetértenek, és sokan, akik vitatják Babits Antal legújabb könyvének következtetéseit. Abban bízva írom ezt, hogy folyamatosan bővül azoknak a száma, akik elmélyülve foglalkoznak zsidó vallásbölcselettel, és elegendő ismerettel rendelkeznek, hogy a Széfer Jecirá és A tévelygők útmutatója közti különbségeket és hasonlóságokat elemezni tudják. Tiszta szívből kívánok számtalan – lesém sámmájim, az Ég nevében folytatott – vitát a szerzőnek és az olvasóknak egyaránt! A könyv legnagyobb pozitívumának azt tartom, hogy nagyon sok ajtót megnyit és tanulásra serkent, mert Rabbi Akibával együtt vallom, hogy a “tanulás cselekedethez vezet”, és rabbiként csak a Teremtő áldását kérhetem egy ilyen műre!
(Darvas István, rabbi)

A Széfer Jecírá és Maimonidész Útmutatója közötti kapcsolat eleddig fehér foltnak számított a tudományos világban. Babits Antal munkája nemcsak szellemtörténeti és terminológiai szempontból bizonyítja meggyőzően a két mű közötti szoros kapcsolatot, hanem a konkrétumokból kiindulva egyetemes filozófiai-teológiai konklúziókat von le. Ezek közé tartozik a Maimoni által már jóval Kant előtt alkalmazott transzcendentális módszer ismeretelméleti megalapozása, amely kiegészül az ezoterikus-misztikus, szentírási alapon álló egyéni "utazással". Végső soron a filozófia és a teológia transzcendensre irányuló megismerő képességének komplementer alkalmazásáról van szó, amely még így is csak lehatárolt módon lesz képes az istenismeretre ezen a világon.
(Fodor György, teológus)

Babits Antal könyve üdvözlendő, két szempontból is. Egyrészt azért, mert ha valaki a középkori zsidó filozófiai nyelvet akarja megismerni, akkor hosszú ideig tanulmányozhatja a különböző kifejezéseket, míg valamilyen (és talán nem is mindig jó) értelemre jut; e könyv nagy segítség ezen az úton. Másrészt pedig a szétszóratásban élő zsidóság tradíció ápolásának és tradíció képződésének jó példáját adja ez a könyv – egy olyan szellemi termék bemutatásaként, ami a maga nemében egészen páratlan az egész világon. Magam részéről még egy harmadik aspektust is fontosnak látok: Európát joggal nevezzük a zsidó és görög-latin kultúra örökösének egyaránt. A filozofikus gondolkodást azonban eléggé egyoldalúan európaiként fogjuk fel, ami bizonnyal helytelen, hiszen zsidó részről éppúgy történtek hozzájárulások a filozófia történetéhez, mint arab részről – hogy a többit most ne is említsük. Ez a könyv a zsidó kultúra egyik kimagasló példáját veszi górcső alá, s ezzel a szakértő olvasónak nagy örömöt szerez!
(Karasszon István, hebraista)

Amikor (az 1180-as években) Móse Maimuni filozófiai főművének, A tévelygők útmutatójának megírásába belefogott, bő két és fél évszázad óta terebélyesedő tradíciót követve nagynevű elődök nyomába lépett. Ám az az út, amelyen járni kényszerült, szinte kizárólag paradoxonokkal volt (és van) kikövezve, s mérföldkövek gyanánt legfeljebb a néha már-már komikus módon hagyományozott hellén filozófiai irányzatok szolgálnak a modern kor jámbor filológusa számára. Aki erre a szellemi terrenumra merészkedik - miként Babits Antal is - különleges tudósi kurázsiról tesz tanúbizonyságot. Ráadásul teljesítményének megítélését illetően nem lehetünk türelmetlenek; az egyetlen szekértáborba rekesztett hajdani auctor, jelenkori műítész, filológus, olvasó egyaránt várakozni kényszerül, hiszen ugyanaz az örökkévalóság tornyosul előttük.
(Rugási Gyula, filozófiatörténész)