A Halálos ítélet (1948) Maurice Blanchot első, önéletrajzi elemeket sem nélkülöző kisregénye, amelyben a narrátor életének néhány különös eseményét meséli el. A szöveg első részében egy fiatal nő agóniájáról olvashatunk, melynek az elbeszélő is szemtanúja, sőt aktív részese. A Blanchot számára olyannyira fontos Orpheusz-mítoszt megidézve, a haldokló J. az elbeszélő hívására visszatér az életbe, végül mégis az ő tette által hal meg. A haláleset utáni rész a szöveget író névtelen férfi későbbi hónapjairól, újabb találkozásokról szól, azonban ekkor sem az élet kerül a középpontba, hanem a továbbélő halál, élet és halál egymásba fonódása. A szereplők egymás halálát hordozzák és élik meg, s a kisregény világában mindenek feletti törvényként uralkodik egy „csodás gondolat”, egy „jéghideg tekintet”, maga a halál múlhatatlan ítélete.
De vajon J. valóban feltámadt? Vajon Nathalie, a későbbi barátnő az alvilágból mégis visszatért Eurüdikét testesíti meg, az elbeszélő pedig az immár a halált hordozó, a halál üzenetétől nem szabaduló Orpheuszt? Vagy mindez pusztán halálosan komoly fikció? Az olvasónak állított csapda? Aki kézbe veszi a könyvet, gondoljon Blanchot nyomatékos kérésére: „próbálja meg elképzelni a kezet, mely mindezt írja: ha látná, az olvasás talán komoly feladattá válna számára”.

„Szerettem, és csak őt szerettem, és mindazt akartam, ami megtörtént, és mindig kizárólag rá figyeltem, bárhol is volt, vagy bárhol is voltam, a távollétben, a boldogtalanságban, a halott dolgok végzetében, az élettel teli dolgok szükségszerűségében, a munka fáradtságában, a kíváncsiságomból született arcokban, hazug szavaimban, hamis esküdözéseimben, a csendben és az éjszakában.”