A Freud, avagy a modernitás mítosza Freud emberképének az eszmetörténeti előzményeit vizsgálja, valamint a pszichoanalízis mítoszhoz való hasonlóságát. A felvilágosodás víziója szerint a világ megnyugtató és uralható módon egyszerű, mechanikus eljárásokkal leírható, s minden, ami a természettudományos megközelítéseken túl van, az mese és mítosz csupán. Meglehet, hogy ez az elképzelés a létezőkről maga sem más, mint mítosz, s kiváltképp az emberrel kapcsolatban az. A felszínen a felvilágosodással azonosuló Freud akaratlanul is arra mutatott rá, hogy Descartes és a nyomában haladó filozófusok túlságosan is megkönnyítették saját dolgukat, amikor a korábbi korokhoz és más kultúrákhoz képest kirívóan szimplifikált képet alkottak az emberről.

A pszichoanalízis egyik legizgalmasabb kérdése, hogy Freud jogosan állítja-e a pszichoanalízisről, hogy természettudomány, vagy pedig azokat a mintázatokat, amelyekről beszél, Freud nem annyira megtalálta, felfedezte, mint inkább megalkotta. A szerző, a Károli Református Egyetem Pszichológiai Intézetének habilitált docense, az Interkulturális és Szociálpszichológiai Tanszék vezetője ez utóbbi lehetőség mellett teszi le a voksot. Érvei között felvonultatja a huszadik századi filozófia legjelentősebb képviselőit, többek között Husserlt, Heideggert, Wittgensteint és Merleau-Pontyt. Hivatkozik ezen kívül eszmetörténeti kutatásokra, az ezredforduló hamis emlékeket kiváltó kísérleteire, mítoszelméletekre, a nyugati ezoterikus tradíció kutatási eredményeire és más forrásokra is. Mindezek segítségével feltárulja előttünk Freud varázslatos mitopoietikus képzelőerejét, a mítosz egzisztenciáliskulturális jelentőségét, valamint az a pozitív szerepet, amelyet a mitikus képzelet és mitikus beszédmód homálya játszik mind a vallásban, mind pedig a huszadik század „mítoszában”, a pszichoanalízisben.