Az 1300 körüli itáliai festészettel új fejezet kezdődik a képi elbeszélés történetében. A festőket foglalkoztató feladatok és témák nem változnak; mennyiben járultak hozzá e korszakos fordulathoz művészettechnikai és médiatörténeti fejlemények, külön vizsgálat tárgyát kellene hogy képezze. Most csupán arra a tényre összpontosítok, hogy ekkortól kezdve képek számára és által tereket rendeztek be. Ez a folyamat a festészet rendszerének egészét érinti. Ahhoz vezet, hogy az egyes képi mezők sajátos súlya megnő. Eddig az egész nagyobbnak számított, mint részeinek összessége; a műalkotás értelme vonatkoztatási értelem volt, mely önállótlan elemek együtteséből származott. Nem mintha a nagy képi összességek és utalási összefüggések korszaka egy csapásra véget ért volna. Giotto Capella dell`Arenája a fal, a festészet és a tér diszpozitív kezelése szempontjából kivételes teljesítménynek tekinthető. Azok a változások, melyek a képi mezőn belül végbemennek, ideiglenesen a vonatkoztatás elvének az egyes kép képi világára történő átviteleként foghatók föl. A külső vonatkozás belsővé válik - kezdi tanulmányát Wolfgang Kemp.