„Értelmiségi válaszutak 1945 után” volt a címe és tárgya a Magyar Tudományos Akadémia 2017. évi közgyűlése idején a Filozófiai és Történettudományok Osztálya által tartott egész napos tudományos ülésnek. E rendezvény bizonyos értelemben folytatása és kiteljesítése volt a két évvel korábban tartott – ugyancsak a „History könyvek” sorozatban közreadott – konferenciának, amely „A konzervatív társadalomtudósok politikai válaszútja az 1930-as és 40-es években” címet viselte. Az a második világháborús összeomlásig követte a magyar értelmiség számottevő, korszakos jelentőségű csoportját, amely belül is meghasadt és ritka kivételektől eltekintve el is veszítette társadalmi pozícióját. Ennek megbeszélése után logikusan következik az a kérdés, hogy a fasizmusba torkolló autokratikus rendszernek a humanista-demokrata értelmiségi ellenzéke milyen utakat keresett és talált a második világháború után, amikor a demokrácia reményei megelevenedtek, de az országot az antifasiszta koalíció bolsevik világhatalma tartotta megszállása és közvetlen befolyása alatt. Kényes és fontos kérdés ez, mert Magyarország ritka és töredékes demokratikus közjogi és politikai hagyományai között lehet és kell számon tartanunk az 1945 és 1948 közötti néhány évet, mint ahogy ezt tették a rendszerváltó pártok, a jogalkotás és kormányzat. Ugyanakkor a bekövetkező társadalmi változások iránya, a politikatörténeti tények, az egyéni karrierutak elágazásai rendre mind tanúsítják, hogy a külső adottságként felfogható világtörténeti konstellációban ezek az évek mintegy fokozatos átmenetet jelentettek a hazai bolsevik diktatúra felé.