A 17. század végének morálfilozófiai nézeteit leginkább Hobbes etikája határozta meg, aki kizárólag az önérdekben látta az emberi tettek végső mozgatóját. Ezzel vitatkozva fejti ki Shaftesbury a természetes erkölcsi érzék tanát, melynek első megfogalmazása az Értekezés az erényről és az érdemről. Shaftesbury szerint az erkölcsi érzék velünk született emberi képesség, mely természetszerűen a jó felé vezet. Ez az erkölcsi érzék játszik szerepet ugyanakkor a szépség megítélésében is, tehát egyúttal esztétikai érzéket, ízlést is jelent. Platonista metafizikája a szép, az igaz és a jó eredendő egységét, a természet harmonikus rendjét tételezi. Idealista téziseinél azonban lényegesen nagyobb karriert futott be az erkölcsi érzék gondolata, mely hatalmas visszhangot keltett, elsősorban a német gondolkodók - Lessing, Herder, Kant, Goethe, a Schlegel-fivérek és Schelling - körében, majd Angliára visszahatva egyik ihletője lett Coleridge költészetelméletének, a képzelet megismerő funkciójáról vallott nézeteinek.