Ha nem gondolnánk, hogy Szép Ernő valamennyi nagyprózája, még az öregkoriak is, ami a lelkiséget illeti, voltaképen mind ifjúsági regények, akkor azt mondhatnánk, hogy az Édes az egyetlen, amely a gyermek- és az ifjúkor férfiúi lelkét szólaltatja és érinti meg. Ennek a kicsi Esztikének, aki mikor ébren volt is, majdnem olyan csendes volt mint mikor aludt, ennek a komoly gyereknek most csak arra a nevetésére tudok emlékezni, mikor eső után az ákácfa alá csaltam, amelyik ott állott az udvar sarkában és megráztam a fát és az esőcseppek a levelekről a hajunkra meg a nyakunkba estek. Ez alatt a friss zuhany alatt édesdeden kacagott mindig Esztike, esze ágába se volt megharagudni.