Henri Bergson kétségkívül a fenomenológiát megelőző korszak legjelentősebb francia filozófusa, aki egy rövid időre háttérbe szorult ugyan, ám manapság egyértelműen klasszikus gondolkodóként és a filozófiatörténet egyik nagy alakjaként áll előttünk. 1928-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat, kortársai pedig nem csupán Franciaországban bálványozták, hanem Németországban, Amerikában, Spanyolországban és Magyarországon is. A bergsoni filozófia jelentősége és nagysága éppen abban az eltökéltségben áll, amely szerves egészbe kívánja összegyúrni az emberi tudás javát, s olyan rendszert akar létrehozni, amely nem záródik saját magába, hanem folyamatosan azon munkálkodik, hogy a valóság különböző mozzanatait magába olvassza. A bergsoni mű jelentésének felismerése, hatásának „értékelése” valójában a ma uralkodó filozófia, a fenomenológia viszonylatában válik lehetségessé. Bergson Husserl kortársa, és annak ellenére, hogy e két gondolkodót stílusában, gondolkodásmódjában, mi több, intencionális tárgyuk tekintetében sok minden választja el egymástól, érdeklődésük és irányultságuk sokszor közelít egymáshoz.