Forgács Éva monográfiája különleges pillanatban született, amikor túl vagyunk már az avantgárd nagy illúzióján, mely szerint az élet és a művészet közötti határ lerombolható, s amikor a szemünk láttára hullik darabokra az ipari társadalom mítosza, amelynek el nem hanyagolható eleme volt a hasznosság és a szépség azonosítása. A Bauhaus-gondolat posztmodern kritikája ismeretében ma tragikus ellentmondásként értelmezzük azokaz az alapelveket, amelyekre Gropius híres iskoláját felépítette.
„Szellemi öröm számomra beajánlani az értő olvasó jóindulatába és figyelmébe ezt a tanulmányt, hiszen a szellem, a tudomány, a művészet: az ember önismeretének végtelen, de sosem egyenes vonalú lajtorjáján előrelépni, feljebb lépni mindig öröm, a ráismerés öröme. Forgács Éva könyve ugyanis, mely egy közép-európai értelmiségi mozgalom szakszerű életrajzát, szerkezeti leírását nyújtja, visszafogott, racionális, világos, szűkszavú kommentárokkal kísérve – az értelmiségi önismeret és önkritika könyve. A Bauhaus nagyon ismerős mindnyájunk számára, és egyben sokféle tűnődés, kritika tárgya lehet. A modernség, a racionális tervezés, a »tisztán emberi« berendezésű világ nagyratörő, olykor nagyot alkotó, de nagyot is romboló, kétértelmű, néha önkényes programjáról van szó, egy olyan totálisnak, homogénnek elképzelt művészeti világképről, amely valójában áramvonalas vallásossággá vált az idők során. Ismerős dolog ez, hiszen az autonóm, szabad emberi lény kanti, 18. századi vágya, programja, hogy saját csoportja, gyülekezete, csapata vagy éppen bizottsága révén felnövessze, illetve magáévá tegye a világát, hogy voluntarisztikus hévvel, kezdetben naiv, igaz hittel, később a hatalomban megrongálódva növekvő pragmatizmussal, sőt életmentőnek vélt kicsinyes lépegetősdivel, helyenként cinikus törtetéssel véghezvigye fausti rendeltetését, nos mindez nagyon is ismerős, vissza-visszatérő története a modern európai értelmiségnek. Annál érdekesebb az, amikor és ahogyan – a szerző bemutatása szerint – a nagy filozófiai, politikai és gazdasági, ipari faustiádák éppen a legérzékenyebbre, a sokáig e modernségnek ellenálló művészetnek a területére kerülnek át, amikor egyáltalán felmerül, hogy a művészet lehet nem-kisipari, nem kézműves, hanem sorozatszerű is. Ennek az átalakulásnak, ezen belül a klasszikus avantgárdnak példázatos mozgalma a Bauhaus, amely máig elismerés és vita tárgya. Számomra benne a 18. századi, kanti program örökké kétértelmű, mégis kikerülhetetlen jellegzetessége, tragikus sorsa mutatkozik meg: az ember kiskorúságából való maga kidolgozása egy érettebb nagykorúság felé elkerülhetetlenné teszi-e, hogy éppen a racionális önismereti és önbírálati képesség homályosuljon el menet közben, elkerülhetetlenné-e továbbá, hogy a gyülekezet, a közösség, a csoport, a párt csak akkor lássa magát egyetemesnek, amikor inkább már szekta valójában? A Bauhaus ilyen értelemben nem pusztán egy magas színvonalat, fordulatot jelentő művészeti, stiláris mozgalom, hanem politikai, életformabeli és eszmei utak, tévutak kereszteződési pontja az európai és német modernség alakulásában. Helyenként drámai olvasmány Forgács Éva könyve, különösen a Bauhaus és a korabeli politika és kultúrpolitika kapcsolatát tekintve, amelyben az életben maradásért vívott küzdelem egyre inkább siralmasan ismerős behódolássá vagy kicsinyességgé válik anélkül, hogy elkerülhetnék a fatális felbomlást 1933 után. Kulturális mozgalom volt ugyan a Bauhaus, de ez ideológiát is jelent, annak minden következményével: a teória elkerülhetetlenül konfliktusba keveredik a praxissal, azzal, amit valójában eleve magában hordott, hiszen a Bauhaus teóriái épp a kivitelezést, a gyáripari sokszorosíthatóságot előfeltételezték. Ez a konfliktus szinte anatómai lóként magán viseli a technikai világkorszak Benjamintól napjaink gondolkodóiig felmutatott kétséges, néha lidérces jegyeit. A tanulmány világosan feltárja, hogy a 20. századi építészet, formakultúra és technika vívmányai, eredményei és a kietlen, kétségbeejtő lakótelepi elővárosok, az ipari hulladék és szennyezés egyszerre találhatják meg eszmei és gyakorlati forrásukat többek közt Gropiusék praktikus álmaiban. Különösen beszédes, hogy a Bauhaus programja mennyire vált vagy válhatott volna egy tömegkultúra stiláris modelljévé, az amerikai tömegdemokrácia kliséitől a korai szovjet társadalom áramvonalas, avantgárd messianizmusán át a hitleri Németország ún. forradalmi épület- és tárgykultúrájáig.” (Balassa Péter, 1991.)