Bizonyos tekintetben az is fokmérője egy tudós alkotás jelentőségének és maradandóságának, hogy érdemes-e belőle szemelvényes kiadást közölni. Alexis de Tocqueville (1805–1859) korszakos remeke, Az amerikai demokrácia, amelyet két részben, 1835-ben és 1840-ben adott közre, egyértelműen ilyen munka, hiszen alig született ennél józanabb elemzés a demokratikus politikai berendezkedésről, a demokratikus eszmeiség és érzület mibenlétéről.

Tocqueville, akit arisztokrata származása arra predesztinált volna, hogy nosztalgiával tekintsen a „régi rendre”, legbensőbb meggyőződése és elméleti megfontolásai nyomán szegődött a demokrácia hívéül – nem véletlenül nevezte hát az utókor „a szabadság professzorának”, „a XIX. század Montesquieu-jének”; a társadalomtudományok művelői szellemi előfutárukat, egyes politikai eszmeáramlatok, mindenekelőtt a klasszikus liberalizmus és a mérsékelt konzervativizmus képviselői pedig jeles teoretikusukat tisztelik benne.

A politikusként és történészként egyaránt kiemelkedő szerzőt nemcsak szabadságszeretete csábította az amerikai viszonyok tanulmányozására, hanem annak korai belátása is, hogy a demokratikus tömegtársadalom előbb-utóbb mindenütt győzedelmeskedni fog, így tehát „új politikatudomány kell ennek a teljesen új világnak”. Az intézményeket, jogszokásokat, kulturális sajátosságokat bemutató társadalomrajzában kitűnő érzékkel mutatott rá azokra az eszményekre, amelyek egyaránt válhatnak a szabadság biztosítékává és kerékkötőjévé. A szabadságjogok és az állampolgári önszerveződés szenvedélyes szószólójaként, aki ezzel egyidejűleg megsejtette az egyenlőség és a többségi elv érvényesítésében rejlő veszélyeket is (köztük az egyén elszigetelődését és uniformizálódását), Tocqueville egyfajta kritikai apológiát nyújt a demokráciáról, tisztán látva annak üdvös és visszás vonásait. Tudományos igényessége és pompás stílusa mellett éppen ennek köszönhető, hogy műve máig időszerű, noha mindig más és más vetületei érdemelnek figyelmet: napjainkban például azok a profetikus passzusai, amelyek a demokratikus rend törékenyégére vetnek fényt, valamint arra, hogy e rend keretein belül milyen formában ütheti fel fejét – olykor épp a demokrácia alapértékeivel visszaélve – a társadalmat „engedelmes nyájjá züllesztő” zsarnokság.

Kötetünkben helyet kapott Tocqueville néhány magánlevele is, amelyek arról tanúskodnak, hogy Bonaparte Napóleon Lajos államcsínye után miként kellett a saját bőrén is megtapasztalnia a politikai önkényt. Ám az is kiviláglik belőlük, hogy bár balsejtelmei maradéktalanul beigazolódtak, haláláig elvhű demokrata maradt. Reményeink szerint Az amerikai demokrácia legsarkalatosabb, ezúttal Ádám Péter új, értő fordításában napvilágot látó eszmefuttatásaiból, illetve a levelekből készült válogatásunk nem csorbítja, hanem elevenné teszi a tocqueville-i üzenetet, és afféle breviáriumként forgathatják a vélemény-, sajtó- és gondolatszabadság barátai.