Életének nyolcvankettedik évében meghalt Márkus György, korunk egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású magyar filozófusa. Elég egy pillantást vetni a hatvanadik születésnapján átnyújtott tanulmánykötet, a Lehetséges-e egyáltalán? Márkus Györgynek tanítványai (Atlantisz, 1993.) tartalomjegyzékére, hogy felmérjük hatását. Ahogy a Bevezetőt jegyző Lakatos András fogalmaz: a kötet „nem csupán tisztelgő főhajtás kíván lenni egy kivételesen konzekvens pálya előtt, hanem egyúttal csöndes tanúságtétel is arról, hogy volt idő, amikor Márkus György jelenléte egy jövendő filozófusgeneráció szemléletét befolyásolta, sőt szakmai igényessége, pedagógiai éthosza olyan fiatalokra is maradandóan hatott, akik egyébként más bölcsészpályára készültek”. Például Altrichter Ferencre, Balassa Péterre, Bence Györgyre, Fehér Mártára, Fodor Gézára, Kis Jánosra, Ludassy Máriára, Petri Györgyre és Radnóti Sándorra – hogy csak a legismertebb neveket említsem. Pedig Márkus jelenléte a budapesti bölcsészkaron csupán néhány évre korlátozódott: politikai okokból már a hatvanas évek második felében eltávolították az egyetemi oktatásból. De a felejthetetlen filozófiatörténeti előadások és a zsúfolt teremben, a tanrendben megjelölt másfél óránál jóval tovább tartó szemináriumok (megint Lakatos Andrást idézem: „melyek közül az egyik a marxizmus filozófiai világképének hiteles rekonstrukcióját tűzte kis célul, egy másik pedig ismeretelméleti kérdésekkel foglalkozott”) hatása életre szólt.
Márkus György filozófusi pályája 1957-ben indult: ekkor tért haza Moszkvából, ahol egyetemi tanulmányait végezte, és ekkor jelent meg első tanulmánya a Magyar Filozófiai Szemlében. 1958-ban az MTA Filozófiai Intézetének munkatársa lett. Ezt követően egymás után jelentek meg tanulmányai, majd könyvei, melyek közül a két legismertebb: a Tordai Zádorral közösen írt Irányzatok a mai polgári filozófiában (Gondolat, 1964.) és a Marxizmus és „antropológia” (Akadémiai, 1966.). Az ő fordításában és kísérő tanulmányával jelent meg először magyarul Wittgenstein Tractatusa (Akadémiai, 1964.), melyen filozófusok (és nemcsak filozófusok) nemzedékei nevelkedtek.
1968-ban többedmagával tiltakozott a szovjet csapatok prágai bevonulása ellen. Hazai „hivatalos” pályafutása hamarosan véget ért: miután a Bence Györggyel és Kis Jánossal közösen írott Lehetséges-e kritikai gazdaságtan? című nagyszabású Marx-kritikát benyújtották a Gondolat Kiadónak, szerzőtársaival (és az ún. Budapesti Iskola más vezető filozófusaival és szociológusaival) együtt eltávolították akadémiai állásából, és egészen 1977-es kényszerű emigrációjáig publikációs tilalom alá esett. Berlinben, majd Ausztráliában tanított, visszavonulásáig a University of Sydney professzora volt.
Az Ausztráliában töltött években is jelentős művek születtek. Ezek egy része már megjelent magyar fordításban, például a Fehér Ferenccel és Heller Ágnessel közösen írt Diktatúra a szükségletek felett (Cserépfalvi, 1991.), a Kultúra és modernitás. Hermeneutikai kísérletek (T-Twins–Lukács Archívum, 1992.) és a Metafizika – mi végre? (Osiris, 1998.) Utolsó könyve, a mintegy negyven évet felölelő alkotói periódus legjelentősebb írásait tartalmazó Culture, Science, Society. The Constitution of Cultural Modernity (Brill, 2011.) rövidesen olvasható lesz magyarul az Atlantisz Kiadó gondozásában.
Végezetül személyesen is elbúcsúzom Tőled Gyuri, ezúttal a baráttól. Még nem tudom, hogyan lehet élni egy olyan világban, amelyben Te már nem vagy jelen. Kedvenc kanti szófordulatoddal kérdezem: lehetséges-e egyáltalán?

Erdélyi Ágnes