A heideggeri Kant-értelmezés filozófia- és eszmetörténeti vizsgálata közben szükségképpen felvetődő központi kérdés…: mivel magyarázható, hogy egy olyan filozófusra, aki a filozófiatörténet egészére a módszeres kritika és a destrukció nézőpontjából tekintett, ilyen alapvető hatást gyakorolt egy időben viszonylag távol eső, továbbá alapvetően eltérő módszertani alapokra támaszkodó gondolati rendszer? Álláspontunk szerint Martin Heidegger Kant-értelmezése esetében éppen a fent említett körülmény áll fenn. Azt mindenesetre igazoltan állíthatjuk, hogy Kant transzcendentálfilozófiai „építménye” a problémafelvetés eredetiségére, a gondolati tartalmát illető önállóságra, következetességére, egzaktságára tekintettel a nyugati eszmetörténet egyik legmeghatározóbb fejleményeként tartható számon.

Heidegger Kant-képe az ember specifikus ontológiai határozmányának bizonyítéka. A végesség kettős rétegével kerülünk itt szembe. Egyfelől a heideggeri gondolkodást megalapozó alapprincípium, másfelől az emberi lény valamennyi lehetséges attitűdjét és tevékenységét vezérlő és meghatározó feltétel, melynek hiányában a filozófia saját cél, feladat és rendeltetetés nélküli volna. Mindaddig, amíg az ember öneszmélése lehetővé teszi filozófiai kérdések megfogalmazását, a végesség és a vele összekapcsolódó, az emberi létmód lényegét érintő kétségek és problémák a gondolati erőfeszítések elsőrendű terepét jelentik majd.