Schein Gábor panaszénekei úgy hangzanak fel a harmadik évezred elején, mintha egy nagy kultúrában élnénk. Holott nem így van. Valójában a hanghordozás, a forma-sejtelmek, a reminiszcenciák és utalások segítségével maguk a versek építik fel bennünk saját világukat, és keltenek olyan benyomást, mintha egy tágas térség közepén állnánk, ahol távoli visszhangok gyanánt fülünkbe csengenek a görög epikédeionok és threnoszok, Ovidius Tristiái, Joachim Du Bellay Panaszai, Kavafisz elégiái. Siratva azt, ami elveszett, és visszahozva azt, amit elsiratnak.