Az Atlantisz Könyvkiadó oldala és webáruháza. Vásárlás, rendelés, import egy helyen!


  The Atlantisz Publishing House 2019. november 17. vasárnap Kedvencek közé | Kezdőlapnak beállítom  
  On-line rendelés esetén 20% kedvezmény minden Atlantisz-kötetre és 10% kedvezmény minden raktáron levő könyvre!      |     Ismerkedjen meg kedvezményeinkkel!

Könyvrendelés

Kiemelt híreink


Atlantisz Könyvkiadó & Atlantisz Könyvsziget az Ünnepi KönyvhétenKis Könyves Éj 2019. április 26-án az Atlantisz Könyvszigeten2019. február 15-én megváltozott nyitvatartás az Atlantisz Könyvszigeten
Összes hír, esemény

Atlantisz Könyvkiadó

Hírlevél

Ha szeretne rendszeresen értesí- tést kapni akcióinkról, kiadvá- nyainkról, iratkozzon fel hírleve- lünkre!

Könyvkereső


Részletes kereső
Ha webáruházunkban vásárol, kérjük, előbb regisztráljon! | Vásárlási útmutató

nagyítás

Ő volt Thienemann

Bolti ár: 2200 Ft

Internetes ár: 2200 Ft (-% kedvezmény)

Elérhetőség: Megvásárolható

Borító: Fűzött

ISBN: 9786155160295

Nyelv: magyar

Méret: 19

Oldalszám: 156

Kiadó: Kijárat

Kategóriák: Nyelvtudomány, Irodalomtudomány, Történelem


Mennyiség (db):
 



Ismertető

„Hogy magamról beszámoljak: lehetetlen elmondani életrajzomat.” Ezzel a mondattal kezdődik Thie­nemann Tivadar első önéletrajzi feljegyzése, melyben azokat a helyzeteket, pillanatokat vette számba, amikor csak „egy hajszálon múlott az élete”, s e háttér előtt bontakozik ki aztán a most közreadott szövegekből egy történésekben, kapcsolatokban kivételesen gazdag élet: ha nem is a teljes élet, de egy teljes élet. Noha a váltás és az emigráció külső eseményekben minden való­színűség szerint szegényesebb, hosszú időszaká­ra csak ritkán és érintőlegesen tér ki életrajzi feljegyzéseiben (az olvasó csak Dávidházi Péter előszavából tudhatja, hogy a magyarországi karrierjét otthagyni kényszerült, nyelvet, szaktudományt váltó tudós egy kis College némettanáraként „egykor elkezdett munkáját minden addiginál tágabb vizsgálati fókusszal az ismeretlenségben is folytatta”), és az életpálya fényes pillanatokban – akadémiai tagság, Corvin-lánc stb. – bővelkedő első fele is csak fokozatosan ölt formát, és töredezetten jelenik meg, Thienemann egy olyan ember hangján beszél, aki öntudatossá tette az egész életét, meg tudta valósítani magát. Ez még csak nem is a vezérmotívuma életrajzainak (minden hivalkodás, önelégültség és fen­sőbb­ségérzés nélkül beszél magáról): azok egyszerű­en ebben a hangnemben íródtak. Talán ezért is szólhatnak még most is nagyot egy szemérmesebb – vagy szemforgatóbb – kultúrában.
A most közreadott életrajzi feljegyzések érdekesen példázzák, hogyan írhat valaki önéletrajzot az önmaga létével, megismerhetőségével, közölhetőségével kapcsolatos gyanúval számot vetve, ugyanakkor elkerülve az önigazolás, a magára vonatkozó igazság kisajátításának veszélyét is. Bár a második lehetőség Thienemann számára – aki belső parancsnak engedelmeskedett, bízott önmagában, és végig megőrizte magányos függetlenségét – nagyobb kísértést jelentett, az autenticitást aláásó gyanúról inkább csak tudott (a „gyanú filozófusait” bizonyíthatóan olvasta, sőt sokat forgatta); ezt jelzi, hogy autobiográfiáit nem terhelte meg a megírásra vonatkozó reflexiókkal. Joggal írhatta Dávidházi Péter: „Őszintesége valóban radikális, de nem eltökélten és magára kényszerítetten az, hanem a saját természetévé váltan, keresetlenül, sőt olyan magától értetődő fesztelenséggel, hogy abban a pszichológus szakmai beidegződése személyes igényre vallóan, nagyvonalú lelki eleganciával működik.” (8.)
A kötet Hátrahagyott életrajzi feljegyzések alcímmel jelent meg. Ezt akár úgy is lehet érteni, mintha elszórt, nem nyilvánosság elé szánt, nem „irodalmi” szövegeket, „forgácsokat”, „talált tárgyakat” adna közre a kiadó. Bár az ilyen dokumentumok státusa korántsem egyértelmű, hagyományosan úgy prezentálják őket, mintha nem művek lennének, hanem „»maguk az élet«, amiket nem kell megfejteni, mert értelmük magától értetődő, természetes”. A kötetben hátrahagyott feljegyzések címen valóban különböző (sőt olykor egyszerre több különböző) céllal, illetve más-más apropóból készült, néha nehezen beha­tárolható műfajú vegyes írások kaptak helyet.
A gyűjtemény törzsét alkotó szövegeket viszont minden valószínűség szerint a kiadás reményében írta Thienemann. Valószínűleg gondolt rá, hogy egyszer talán valaki összegyűjti és kiadja a most közölt szövegeket: erre vall a bostoni hagyatékban külön lapon fennmaradt Az Utó­kor címére cím is. Hogy a leendő gyűjteményt, ha nem is összefüggő korpuszként, de összetartozó szövegek soraként képzelte el, azt jelzi ta­lán, hogy van, amit bevallottan azért nem ír le újra, mert „máshol” – értsd: egy korábbi szövegében – már kifejtette (118., ill. 57–58., 109.). (Elképzelhető lett volna egy olyan kötet kiadása is, amely csak az ilyen, kereszthivatkozásokkal „szentesített” szövegeket tartalmazza.) Más kérdés, hogy Thienemann az önéletrajz műfaját kétségkívül közelíteni próbálta a „hátrahagyott feljegyzések” státusához. Írásait a tudni akarás lehetőségeivel, illetve lehetetlenségével kapcsolatos mély belátás jellemzi: abban a meggyő­ző­désben írta önéletrajzi feljegyzéseit, hogy az én – ha egyáltalán – az elvétésekben, következetlenségekben nyilatkozhat meg.
Önéletrajzi jellegű írásaiban Thienemann vagy a „free association” módszeréhez folyamodott – a Harvard Körben tartott előadásban, de sokkal később a Margitszigeti napló-ban is: „leírom gondolataimat, összevisszaságban, ahogy épp eszembe jutnak” (115.), „Ha elég sokáig beszél az ember, előbb-utóbb magáról kezd beszélni” (19.) –, vagy szisztematikusan analizálta magát – mint például a Szellemtörténeti önismeret-ben (bár az analízis nem igazán a szemünk láttára zajlik, Thienemann inkább csak leírja annak eredményét, vagy annak eredményeként ír önmagá­ról). Mind­két elszánás kicsit fából vaskarika, de ugyan­az a szándék vezeti az önéletrajzírót: a szabad ötletekben kiadja, kiszolgáltatja, a Szel­lemtörténeti önismeret-ben teljesen átvilágítja, transzparenssé teszi magát. Sőt tulajdonképpen a harmadik csoportot alkotó inkább arc­kép­csarnokszerű önéletrajzi írásokban is ugyanez a szándék tapintható ki, ehhez a formához is a felismerés vagy meggyőződés vezethette el Thie­nemannt, hogy közvetlenül csak másról, másokról szólva vallhat magáról.
A mostani gyűjteményben inkább életrajzként, mint önéletrajzokként vannak prezentálva a szövegek. Thienemannt belső szükség hajtotta – szerette volna, ha túléli, amit ír; saját maga megfogalmazásának a vágyán kívül közlési vágy is munkált benne, melybe más motívumok is keveredtek, például (ritkábban) az önigazolás, illetve (gyakrabban) az általa tisztelt személyeknek való igazságszolgáltatás szándéka. A közreadás módjában viszont inkább a dokumentálni, illetve felfedni, megmutatni, talán még rehabilitálni is vágyó, a szerzőéhez képest külső akarat érvényesült. A szerkesztés e sajátossága mellett és azzal szemben is fel lehet sorakoztatni érveket.
A kötet szerkesztése sajátos személyes logikát követ, egyben érthető módon a könnyebb olvashatóság, jobb áttekinthetőség szempontját érvényesíti. Thienemann önéletrajzi jellegű írásait barátja, dr. Koncz Lajos rendezte sajtó alá, aki a bostoni években a háziorvos szerepét is ellátta az idős tudóstanár mellett. Koncz Lajos nagyon fontos szerepet játszott a bostoni magyar emigráció megszervezésében és az emigráció történetének feltárásában. Szerkesztésé­ben már számos kötet jelent meg; külön is kiemelném a „Nem semmisült meg…” címűt, amely dr. Bakay Éva kiváló neuropszichológusnak állít emléket (Bostoni Magyar Intézet, 2007). Az Utó­kor címére utószavában Koncz Lajos röviden összefoglalja kapcsolatuk történetét. Mielőtt összeismerkedtek, még csak nem is hallott Thie­nemannról, s ahogy az évek során elmélyült a kapcsolatuk, elsősorban tőle magától kapott képet a múltjáról. Menj, vándor című könyvében Dávidházi Péter idézte Koncz Lajos egyik hozzá írott levelét, amelyből kiderül, Thie­ne­mann az emigrációban legszívesebben Magyar­országról beszélt fiatalabb barátainak, főleg „a magyarországi irodalomtörténeti, filozófiai múltról szeretett beszélni”. Végrendeletében Thienemann Konczra hagyta a dolgozószobájában található „könyveket, kéziratokat és az írógépet”. Joggal érezhette úgy Koncz Lajos, hogy a dobozokban talált kéziratok kiadásával tartozik Thienemann emlékének. A kötet egészén érezhető, milyen lehetett közelről ismerni Thienemannt, mennyire más az értelme, értéke, jelentősége sok mindennek, ha valaki személyesen is ismerhette őt, s nem „csak” a műveit olvasta. Mintha a kötet írásaiban az elsőül választott (időben is legkorábbi) Harvard körös beszéd folytatódna, melyre Koncz Lajos kezdeményezésére került sor annak idején, s amelyet példaszerűsége (cí­me: „…nem lelé honját a hazában”) és a formából is fakadó elevensége (nagyon érdekes szöveg, a maga asszociatív ugrásaival, kifáradásai­val) emel a kötet elejére: az önéletrajzi fel­jegyzések többsége ugyanis azt a képzetet kelti, mintha (bármily paradox) Thienemann magának diktált volna; mindenesetre olyan szövegekről van szó, melyeket szinte a szerző hangját hallva, dikcióját érzékelve olvashatunk.
Más szempont is befolyásolhatta a szerkesztést. A most közölt önéletrajzi vázlatoknak kö­szön­hetően végre képet kapunk a pálya elejéről. Thie­nemann életének első ötvenöt évéből, emig­rálásáig, alig maradt fenn személyes dokumentum (saját elmondása szerint – legalábbis az egyik verzióban – egy kofferrel lépte át a határt, amikor eldöntötte, hogy végleg elhagyja az országot), levelei, előadásai, vázlatai stb. elvesztek. Akkori személyéről nem nagyon tudhatunk semmit első kézből. Így – még ha kritikával is keze­lendő, amit ír – az is felértékelődik, amit most „utolsó kézből” tudhatunk meg róla.
Harmadikként az olvashatóság szempontját kell említeni. Koncz Lajos szinte hagiografikus tisztelettel fordul Thienemann felé, szeretett volna mindent megosztani az olvasókkal, mindent integrálni a kötetbe. Másrészt – érzékelve a szövegek sorának, illetve az egyes szövegeknek a töredezettségét – érthető módon szerette volna, ha az olvasó minél előbb megismerkedik az élet tényeivel, összefüggő folyamatában az élettel, főleg, mert – mint már említettem – elsősorban az akkori időszakról szóló, a személyes beszélgetéseiket visszaidéző, mintegy azok sorát folytató híradásnak tekintette a kötetet. Leleménye folytán egy „többé-kevésbé összefüggő, egyes motívumait több változatban is lepergető önéletrajz bontakozik ki az olvasók előtt”. (6.) Az élet időrendjének érdekében egy ponton szükségesnek látta megbontani a szövegek időrendjét – így viszont a szerkesztés némileg háttérbe szorította a szerző motivációját, ezáltal pedig maguk a szövegek mint megnyilatkozások veszítettek személyességükből.
Számomra a szerkesztésben is kitapintható rehabilitáló szándék a legproblematikusabb. Nem azért, mintha a filológiai hűség kárára érvényesülne: a hagyatékban kétségkívül az arcképcsarnok jellegű szövegből van a legtöbb, ezek a leghosszabbak is. Leggyakrabban ebbe a formába torkolltak Thienemann önéletrajz-kísérletei, és a ránk maradt utolsó szövegek is ezt a mintát követik. Szemben például a Lukács-archívumnak írt levéllel vagy Thienemann-nak unokahúga látogatásáról készített privát feljegyzésével, ezeket az írásokat nem csak az hitelesíti, hogy a nagy tudós, Thienemann hagyta hátra őket: magukból a szövegekből derül ki, hogy szerzőjük valaki volt a világban (más kérdés, hogy ezek a feljegyzések ugyanúgy bővel­ked­nek intim részletekben, csak ez esetben Thie­nemann nem magáról, hanem azokról oszt meg velünk intimitásokat, akikkel „élete össze­szö­vő­dött”; éppen, mert kivételesen mély, szoros kötelékekről volt szó). Az ilyen típusú szövegek akár arra is alkalmasak lehetnének, hogy Thie­nemann ismét elfoglalhassa méltó helyét a magyar kultúrában. Utószavában Koncz Lajos – száműzött herceghez hasonlítva Thienemannt (151.) – hangot is adott ennek a reménynek.
A gon­dot ott látom, hogy a most közölt önéletrajzi feljegyzéseknek éppen ez a típusa a legproblematikusabb, s talán ezeknek az írásoknak a középpontba állításával (azaz inkább középpontban hagyásával) tesszük a legkevésbé jó szolgálatot Thie­ne­mann „ügyének”.
A kötet a már említett időben első Harvard körös előadással (1981. 11. 8.) kezdődik, amely a „…nem lelé honját a hazában” címet kapta. Ezt követi a Bad Hall-i napló (1983. 07.). A Szel­lem­történeti önismeret (1983. 11. 24.) az első szöveg, amelyben Thienemann valóban a böl­cső­től követi végig élete alakulását, a teljesség igényével (noha az írások többségéhez hasonlóan ez is megszakad). Ez a szöveg leginkább a curriculum vitae műfajába sorolható. Ezt követi a Margitszigeti napló (1984. 05.), majd a Sokat beszélnek manapság… (1984. 05. 10.) kezdetű írás, végül ugyanarról a napról egy rövid életrajzi feljegyzés (amely lényegében a feleségéről szól). A Függelék-be került az Életrajzi beszámoló (1982. 12. 26.), amely pedig időben a második, valamint az 1983. 06. 23-án a Lukács-archívumnak írt rövid levél, amely kicsit kilóg a kötetből (noha kapcsolódik a Margitszigeti napló-hoz, melyben Thienemann már elemezte Lukács gondolati pályáját).
A Harvard Körben tartott előadás szigorúan véve nem életrajzi feljegyzés, mégis joggal került a kötetbe, sőt a kötet elejére. Thienemann érezhetően nagyon örült ennek a felkérésnek. Először arról beszél, hogy a magyar emigránstudat határozza meg egész életét; majd ugrik egyet, és megvallja, hogy tulajdonképpen már hazájában is előkelő idegenként élt, „külföldit játszott”, majd újabb hirtelen váltással sorolni kezdi a példákat, hogy az emigrációban mindenki megváltozik, kifordul magából: híres embereket említ, Rákóczit, Kossuthot, Gobineau-t. Mire azonban eljuthatna magáig (a várakozást mindenesetre sikerül felkeltenie), érezhetően elfárad, és először hangzik el az önéletrajzi feljegyzésekben később is felbukkanó „Már eleget beszéltem magamról” mondat. A beszédet gyorsan lezárja Zilahy Lajos egyik jelképesnek érzett versével. A szöveg dadog – de ez talán inkább csak a fizikai fáradtságnak tudható be: Thie­ne­mann írásban nyilván és láthatólag jobban tudott gazdálkodni az erejével. A példaként felhozott személyekkel ellentétben Thienemann minden jel szerint megőrizte az integritását. Thienemannt nem fűtötte harag elhagyott hazája ellen, önéletrajzi feljegyzéseiben legfeljebb egyes személyekről ír megvetően – végül is akik­ről szót ejt, mind árnyak már –; rossz érzés is mintha leginkább azért lett volna benne, hogy hálátlannak tűnhet hazájával szemben. Ha az emigrálásáról kérdezték, legtöbbször azt a választ adta, hogy a kommunisták, illetve a kitelepítés elől ment el (ezenkívül családi oka is volt távozásának – holland nevelt fia már Hol­lan­diá­ban tartózkodott, ott képzelte el a karrierjét), de, ahogy mondja, ez csak féligazság volt: úgy érezte, otthon már mindent elért, más irányt keresett gondolatainak, tovább akart menni, nem akart megrekedni. Döntése helyességében (vagy legalábbis elkerülhetetlenségében) csak megerősítette, hogy mint a beszédben megidézett Schlemil Péternek, az ördög a lelkét kérte volna cserébe az árnyékáért, azért, hogy hazamehessen.
A fél évvel később született első Életrajzi feljegyzés – amely tehát a keletkezés időrendjét megbontva, a kötet végére, a függelékbe került – látszólag nem erről szól, valójában ebben is megújulási képességének titkos rúgóiról, a megrekedés halálos voltáról vall Thienemann. Ez az Életrajzi feljegyzés alighanem egy levél, melyet karácsony második napján írt (bár a megszólítás lemaradt). Siet vele (ez nem csak a szöveg megmunkáltságán látszik, mondja is), igyekszik gyorsan befejezni, illetve addig írja, míg felesége haza nem ér. Mintha titokban írná, mintha rejtegetni való volna: talán mert ez a szöveg számvetés, aki írja, felkészült a halálra. Az Életrajzi feljegyzés-t az értelmesen leélt élet bizonyossága – és a mindenkit túlélő aggastyán elégtételérzése hatja át. Ebben az életrajzi beszámolóban Thienemann azokat a kritikus pontokat veszi sorba, amikor egy hajszálon múlott az élete: első világháborús sebesülés, második világháború (gestapós üldözés, NKVD-fogság), emigrálás, amerikai kórház. Azonban a szöveg néha észrevétlenül más irányt vesz, és Thie­ne­mann már olyan pillanatokról ír, amikor holtpontra jutott az élete. A leghalálosabb fenyegetésnek a megrekedést, a szélárnyékba kerülést érezte. Többször is eltüzelte maga alól a hajót, csak hogy kikerüljön ebből a bénító állapotból. Néha pedig csak – maga alkotta kifejezéssel – az „élet mechanikája” segített. Például akkor is, amikor már eldöntötte, hogy Hollandiából Amerikába akar emigrálni: „Hadd mondjak el egy humoros történetet. Temérdek levelet írtam, és min­dég valami negatív válasz jött. A helyzet Hollandiában kezdett reménytelen lenni. Volt Amsterdamban egy idős javasasszony, mondtam, ezt megkérdezem sorsomról. Verám tiltakozott, mikor úgysincs pénzünk, ilyen marhaságra mért költünk. Ronda, csúnya, szagos asszony volt. Kérte fényképemet. A képet nézte, nem engem, sokáig. Végre megszólalt: »Egy hét múlva meghívást kap Amerikába. Ott nem fog sok pénzt keresni, de boldog lesz.« – Telt a hét, utolsó nap is megjött a posta – semmi, semmi hír. Jó Verám mondta, most beláthatod, hogy mit ér a javasasszonyod. Este öt órakor express levél érkezett, hogy jöjjek a Gordon College-ba, Bostonba tanítani németet. Ez pedig úgy történt, hogy írtam fűnek-fának, és valamelyik »Tea­cher Agency« délen, a többi agencykkel karöltve csinált egy összesítő listát, kb. száz nevet, kik szeretnének Amerikába jönni, és ezt a listát küldték széjjel college-eknek. Dean Goddard a Gordon College-ből találomra kipécézett egy nevet a sok közül – német név, jó lesz némettanárnak. Később bevallotta nekem, ha tudta volna, hogy »over-educated« vagyok, nem hívott volna meg, a college-nek nincsenek nagy igényei a tudományokat illetően, csak jó, hívő keresztény tanárokat keresnek.” (147.)
Jó fél évvel később született első hosszabb önéletrajzi kísérletében, a Bad Hall-i napló-ban Thienemann ugyanott folytatja, ahol az Életrajzi feljegyzés-ben abbahagyta, mintegy újra felveszi annak az írásnak a fonalát. Az első bejegyzés apropóját az adja, hogy Thienemann a gyógykezelések szüneteiben a Sötétség délben-t olvasgatja. Feltörnek benne az emlékek, és ugyanazokat a veszélyes helyzeteket veszi sorra, me­lyekről az Életrajzi feljegyzés-ben már szót ejtett. Az első bejegyzés a „minél nagyobb a veszély, annál nagyobb az élniakarás” mondattal zárul. Csak a harmadik naptól vált Thienemann, meglehetős hirtelenséggel, és ettől kezdve írásának vezérfonala a magyar szellemi élet vezéralakjainak bemutatása lesz, azoknak az elősorolása, akik „életével összeszövődtek”. Ez a forma marad uralkodó egészen a Szellemtörténeti önismeret-ig, amelyben inkább magáról ír, de már összeszedetten, a curriculum vitae-k mintáját követve. Fél évvel később megint egy inkább arcképcsarnokra emlékeztető szöveg következett, és legutolsó írásában is kortársai között helyezte el magát. Ez a Sokat beszélnek manapság… kezdetű töredék abból a szempontból is érdekes, hogy az idős tudós mentális állapota, tudatműködése és munkamódszere is megmutatkozik benne (talán hirtelen romlás állt be egészségi állapotában?): „Amit mi »kor«-nak nevezünk, az pontosabban »kortársakat« jelent” – írja. „Kik voltak kortársaim, akik életem sorsát eldöntötték?” A töredék elején a világtörténelem alakulását meghatározó személyeket sorol fel, de aztán kijelenti, hogy „most csak legintimebb kortárs barátaimról kívánok szólni”, és aztán Gombocz Zoltánról, valamint Zolnai Béláról mesél, akik egyébként beleférnének a „Magyar szempontból sorsdöntő barátok” korábban említett kategóriájába is… (Itt jegyzem meg, hogy Thienemann igencsak tar­ka­bar­ka politikai-szellemi közegben mozgott. Raj­niss Ferenccel éppúgy barátok voltak, mint mond­juk Szerb Antallal vagy Teleki Pállal. Ugyanilyen különös, hogy Thienemann negyven-ötven
év és sok ezer kilométer távolából sem érzékelt bizonyos minőségbeli különbségeket, például Kornis Gyulát még a nyolcvanas években is ugyanúgy magasztalja, mint mondjuk Szekfű Gyulát vagy Zolnai Bélát.) Attól, hogy kolle­giális-baráti viszonyokban fogalmazódik meg
a számára, furcsa fénytörésbe kerül a „kor”.
A politikai szerepre vonatkozó szórványos gondolatait mindig rövidre zárja visszaemlékezéssel vagy nekrológgal. Szövegkörnyezetükből kiragadva megütközést kelthetnek egyes kitételei, például egy helyen ezt írja: „De milyen boldogító volt ez a »Horthy-terror«-nak mondott korszak.” (49.) Ez a kijelentés már-már ironikusnak – vagy abszurdnak – hat, hiszen közvetlen szövegkörnyezetében Thienemann olyan dolgokról pletykál, mint az egyik Zichy fiú homoszexuális meg­erőszakolása az oxfordi egyletben, Koestler sor­sa, illetve Dollfuss meggyilkolása… Alighanem mégis a tágabb szövegkörnyezet a fontosabb, ez a mondat ugyanis a Telekivel töltött órákat taglaló nagyobb egységben hangzik el, melyeket „a maga élete boldog fénypontjainak” nevezett Thienemann. A feddhetetlen ember eltakarja a politikust, ennek bemutatása a választott keretek között nem teszi kötelezővé a közszereplő által játszott szerep árnyalt ismertetését. Pedig ezt azért sem méltánytalan számon kérni Thie­ne­mannon, mert nem győzi hangsúlyozni, hogy ezek az emberek nem csak a barátai voltak, de kora szellemi életét is meghatározták. Talán azért is óvakodik történelmi szerepüket baráti szerepükről leválasztani, hogy elkerülje a szembenézést, nem is annyira önmagával, mint inkább osztályának, generációjának előfel­te­vé­­seivel, előítéleteivel. Egy jellemző részlet: „A rek­torok fogadása után Becker [a porosz kul­tuszminiszter] bejött az ebédlőbe. Hűs palotaszobában, a forró nyári napon, a kandallóban tűz égett. Lunchre csak négyen voltunk [...] Becker nagyon szívesen fogadott. Beszélgettünk. Megkockáztattam a kérdést: vajon mi indította arra, hogy konkordátumot kössön a Vatikánnal, mikor az olyan szenvedélyes ellenérzést váltott ki az egyetemeken, sajtóban és közönségben. Becker azt válaszolta: »Ezt kérdem én is magamtól. Megvallom, mindennap más indokolást találok ki.« Ez egy bölcs államférfi őszinte válasza volt. De aztán a beszéd rátért a főtémára. Van két egyetemi üresedés számomra.”
A bennfentesség alighanem Thienemann második természetévé vált, jelzése, néha talán fitogtatása (a valóságban és a feljegyzésekben), mintha a kirekesztettség érzését kompenzálná, ami a szövegek tanúsága szerint már egész kiskorában tudatosodott benne, és egész életén végigkísérte („másvallásúként” zsidó hittanra íratják be, az egyetemen – görög érettségije nem lévén – kezdetben csak rendkívüli hallgató lehetett; a franciás orientációjú Eötvös Kollégium sohasem fogadta be, ennek a sértettségnek a terhét egész életében cipelte a vállán; Pécsett, ahova csak lejár, „kuferos” tanárként, medikus barátai vannak, bölcsészkollégáival alig érintkezik stb. stb.). Ezzel párhuzamosan kifejlődött benne az a tudat, hogy olyasminek a birtokosa, amiből mindenki más ki van rekesztve, például: „Egyetemen német irodalmat tanítottam, jobban mondva tanultam, magamba szívtam, átéltem, lel­kemet gazdagítottam. Előadásokat tartottam, azaz át- és átéltem Goethét mindenekelőtt, aztán Schiller, Kleist, Hölderlin, Hebbel, Gerhart Hauptmann, Tho­mas Mann alkotásait, a filozófusok közül a fiatal Nietzschéről tartottam előadásokat – Freud pedig titkolt kedvenc olvasmányom volt. Olyan szellemi kincsek birtokában voltam, miről másoknak alig lehetett fogalmuk. Dilthey könyveit, Gundolf írásait, Stefan George verseit, Hugo von Hofmannsthal líráját, Rilke korai köteteit és sok-sok nagyszerű német irodalmat magamévá tettem, és úgy éreztem, hogy ez engem lelkileg gazdagabbá tett, mint senkit barátaim közül.” Az életrajzi jegyzetek tanúsága szerint később öntudatosan, büszkén vállalta saját különállását, sőt különutasságát. Erről Dávidházi Péter hosszan írt Menj, vándor című könyvében: bemu­tatta, hogy Thienemann-nak ezt az „ős­ide­gen­séget” a „vándor” tartást és méltóságot adó képzetében megerősítést találva gondolkodásában sikerült eredetiségre fordítania (pl. 127.). És ez igaz is; de Thienemann mintha nem elégedett volna meg azzal, hogy szemléletes szellemi formát talált, amellyel önmaga és mások számára bizonyíthatta senki mással fel nem cserélhető voltát. Ami szellemi embernél ritka, életében és önéletrajzi feljegyzéseiben tisztán artikulálódik egyfajta szociáldarwinista meggyőződés. Thienemann nagyon gyakran él biológiai metaforákkal és párhuzamokkal – kiválasztódás, termékenység/terméketlenség, túlélés, átörökítés –, ami megtévesztő is lehet, ugyanis a tisztán racionális embert, aki a nyereség maximalizálására tör, inkább csak segédegyenesként használta sorsa alakításához és önéletrajza megírásához. Jelképes apróság: fontosnak tartja megemlíteni, hogy az egyetem külön íróasztalt készíttetett a számára (neki a legimpozánsabbat), de azt is, hogy soha egy sort ott nem írt (22.). Hogy életvezetésének ez a sajátossága ennyire kidomborodik a feljegyzésekben, azzal is magyarázható, hogy az önéletrajz is írja az önéletrajzírót; könnyen belátható, hogy így lehet különösebb komplikációk nélkül megírni egy olyan életet, amelynek egy szubsztanciális én áll a középpontjában, főleg, ha az önéletrajzíró egyszersmind kortársainak, generációjának közös sorsát is be akarja mutatni.
Még ha eszébe sem jut takargatni, amit a többség inkább tagadna (például, hogy kezdettől Petz Gedeon székére tör, kitörölhetetlen be­tűk­kel íróasztalára írta, professzora hogyan haladt előre tudományos pályáján), és bár amint elérte, amit akart, mindig hátra is lép, ez még nem teszi rokonszenvessé; annál inkább az ebben a küzdelemben kiélesedett tekintet, amely minden iránt közönyösnek látja és mutatja az életet, és felismeri a minden létezőben jelen lévő szenvedést. Bár az is lehet, hogy ebben is csak egyfajta automatizmus működik: az „élni akarás” mellett meg kell jelennie annak, amin úrrá kellett lennie, pontosabban, amin neki, aki jó csillagzat alatt született, sikerült úrrá lennie, sok más embernek viszont nem.
Az önéletrajzok egyik legemlékezetesebb részlete a Gragger Róbertről írott pár sor, aki fiatalon meghalt agytumorban, aki – milyen jel­lem­ző Thienemannra a megfogalmazás! – „fel­emésztette magát”: halálos ágyához egy ti­­zen­ha­todik századi feszületet kért a Nemzeti Mú­ze­umból, amit nagyon szeretett, egyik sze­retője a telefonfülkében elájult, amikor megtudta a hírt (39.). Igaz, ez a részlet talán a teljes természetességgel odabiggyesztett zárósorok miatt
is olyan „felejthetetlen”: „Temetésére kiutaztam. A temetés után Becker lakásába invitált egy italra.”
Mégsem volna egészen méltányos ezzel lezárni az ismertetést – főleg, mert Thienemann ismerte a céltalanság boldogságát is, csak ez önéletrajzi feljegyzéseiben alig tematizálódik (ami nagy kár). Szerb Antal írta, hogy száz éven át aszerint értékelték az embert, mennyire sikerült Goethére hasonlítania. Thienemann esetében, hogy úgy mondjam, a hasonlóság nem megítélés kérdése. Babits híres mondatán kicsit igazítva: Aki igazán önmaga tudott lenni, az Goethével testvér.

Belépés


Megjelent köteteink

ajanlokep

Lapozzon bele!

Sorozataink

Támogatóink


Részletes kereső
Könyvrendelés Címlap Részletes keresés Az Atlantisz könyvei Megjelent kötetink Sorozatok szerint Szerzők szerint Boltunkból azonal elvihető Szerzők szerint Cím szerint Témakör szerint Külföldi könyvbeszerzés Külföldi könyvkiadók Egyedi megrendelések Vásárlási tudnivalók Vásárlási tájékoztató Kedvezmények Miért az Atlantisz? Gyors import, kedvező ár Sürgős rendelések Különleges beszerzések A rendelés módjai Impresszum, kapcsolat Kapcsolatfelvétel Fejlesztés, grafika Hírek, események Hírek Atlantisz könyvkiadó Atlantisz könyvprogram The Atlantisz Publishing House Könyveink Az Atlantisz Könyvsziget Recenziók időrendben Szerzőink Munkatársaink Védnökeink és támogatóink Mentsen könyvet! Könyvkiadónk története Fotógaléria Kiemelt külföldi partnereink Letöltheto anyagok Sorozatok borítói Plakátok Panorámafotók Háttérképek Képernyővédő
Vissza a lap tetejére